2017. augusztus 2.

Emberek között

Az utóbbi két hét sűrű volt, főleg társasági életet éltünk. Először Magaliéknál, V. volt kollégájánál, akit még a Gyárban töltött időkből ismer. Magali és férje Elio nagy családi/baráti összejövetel keretében mutatta be megújított konyhájukat. Jellemző, hogy olyan régen nem találkoztunk, hogy közben született egy újabb gyermekük, Margot.

Az elmúlt 4 hónap alatt új konyhát építettek a régi helyett, kissé megnagyobbítva a házat, s modernizálva a lepukkant, sötét kis lyukat, amit egykor konyhának neveztek. A társaságban családtagok, barátok, régi kollégák (mi) keveredtek, így nem mindenkihez tudtunk odalépni, hogy helló, hogy vagy, hanem odaszorulva az asztal egyik végébe, azzal a két emberrel beszélgettem, akiket ismertem is. Illetve meghallgattam egy séfet, a férj egy barátját, aki elmesélte, milyen sokk volt számára hosszú kihagyás után egy nyüzsgő vendéglő konyháján dolgozni, s hogyan szokott rá újra a dohányzásra, mert - s ezt az én séfkollégáim is mesélték - csak így tudott nyerni magának szünetet a hajtásban...Állítólag ezért donyázik a legtöbb séf, és szakács.

A konyha jó nagyot leharapott a régi, kellemes méretű kövezett udvarból, amibe még egy kerti házikót is beszorítottak. Ellenben a konyha igen klassz lett, rengeteg tárolóhellyel, polcokkal, szekrényekkel, jókora asztallal, az igazi nagy családi vacsorákhoz, a végében hatalmas hűtővel és egy gázos tűzhellyel, egy igazi Rangemasterrel... Sóváran simogattam a még fényes és ragyogóan tiszta gombokat, hogy aztán kevésbé sóvár legyek, mert alaposabban megnézhettem a háromféle sütőt... Egyik sem elég nagy ahhoz, hogy mondjuk, négy tepsi aprósütit beletegyek, mint az én imádott Miele-émbe. A gáz az jó bizony, jobban lehet vele főzni, finomabban lehet állítgatni, mint az elektromosat, de a kicsi sütőkben aligha birkóznék meg egy nagyobb sütimegrendeléssel. Ez a csoda séfnek való, nem cukrásznak.

A társaságban ott volt az építész is, elegáns, magas olasz nő, aki (jogos büszkeséggel) végigmutogatta az átalakított fürdőt/konyhát, s mint aki otthon van, nyitogatta a szekrényeket, s mondanom sem kell, hamarosan az ír építőmunkásokra és kivitelezőkre terelődött a szó. Egy olasz, egy német és egy magyar szörnyülködött közösen. Többek között elmesélte, hogyan kellett megküzdenie velük, hogy egyáltalán komolyan vegyék, mivel a) nő, b) külföldi. Igyekezett igen kemény kézzel fogni a munkásokat, hogy a minőség magas szintű maradjon, s ne az itt jellemző "this will do" hozzáállás győzedelmeskedjék a projekt felett. Muszáj volt elmesélnem, mi milyen boldogok voltunk, hogy a munkáját gondosan végző Róberttel összehozott minket a sors, s milyen kalandjaink voltak eddig a különböző szakikkal. 

***

Aztán jött az AirShow, amit Trish társaságában ültünk végig. Nem is tűnt hosszúnak a 3 óra, amíg a különféle repülők és jetek tették-vették magukat az öböl felett, s bár vittem párnát, azért sikerült kockásra ülni a fenekünket a parti köveken. Szép idő volt, szinte varázsütésre állt el az eső a show kezdetére. Csak néha jöttek felhőcskék, így legalább nem égett le a fejünk, bár volt időszak, amikor egy ernyő védelmében ültem. A hátunkat melegítette a nap, de a tengerről jövő szél hűtött elölről. Talán ez is okozta, hogy V. megfázott, s másnap reggelre  már komoran, dugult fejjel nézett a világba. Mondanom sem kell, hogy a szerdai londoni látogatás idejére teljes erőbedobással náthás lett... S szegényt meg is kínozta a repülés, de utólag azt állítja, mindent megért a látogatás (erről majd később). Főleg, mert a Hokusai-kiállításra már nem is lett volna jegy későbbre, ha úgy dönt, hogy elhalasztjuk a látogatást.

***

Most hétvégén egy zenés-táncos, hejehujás kerti partira voltam hivatalos, amit egy régi kollégám rendezett. Ide már eleve lehangoltan mentem el este, a temetés után. Már az odajutás is kalandos volt, csupa keskeny, vidéki utacska, az út fölé belógó bokrok... Egyre csak kapaszkodott felfelé az út, ide, az egyik hegy oldalába. Csak egyszer tévedtem el. A csodás kilátás miatt megérte, de a parti miatt nem. Mint kiderült, senkit nem ismertem, mert a régi, szintén meghívott kollégák közül csak én mentem el. Főleg azért, mert már megsütöttem azt a tepsi süteményt, amit hozzájárulásként igértem hetekkel ezelőtt, s úgy gondoltam, nem mondhatom le az utolsó percben.

Caroline, egykori kollégám párja egy művészcsalád leszármazottja, az ő mamája házában/kertjében volt ez az évente megtartott zenés buli, amolyan hajnalba nyúló, így volt, aki már sátorral érkezett. A ház igazi bohém lakóhely: labirintusszerű szobák egymásra fűzve, ezeréves cuccok mindenfelé, ősök képei a falon, gyerekrajzok és metszetek tolakodnak egymás mellett, bizonytannak tűnő szörcsögő vezetékek, a mama gyűjtőszenvedélyének jelei a polcokon, sötét drapériák és süppedős kanapék, amelyekre már megágyazott magának néhány vendég... Könyvekkel, képekkel, családi vackokkal telepakolt felületek, ahol lehetett volna nézelődni, ha az embert nem tolja félre folyton valaki, aki már sokkal jobban ismeri a járást... Kényelmetlen volt, na.

Talán öt percet sikerült beszélgetnem Caroline-nal, aki az est egyik fellépőjeként és háziasszonyaként folyamatosan csicsergett másokkal, érthető módon nem velem volt elfoglalva. Egy darabig kerengtem a csodás kertben, egyik kis zug a másikat érte, madarak, gyümölcsfák, amelyeket az unokák és a mama teleaggatott tündérhintákkal, madáretetőkkel, kis lámpásokkal... Egy ideig próbáltam magam hasznossá tenni, citromot szeletelni, vagy egy teásbögrébe kapaszkodva (elvégre vezettem) az előkészületeket figyelni. Aztán - egy rövid beszélgetés után egy másik, hasonlóan kissé gyámoltalanul keringő hölggyel - hazahúztam a búsba. 

Mert ott már várt az egyik szomszéd születésnapi vacsorája a telepen, amire sütiket készítettem, s ott legalább ismertem a legtöbb résztvevőt. Mindenképpen el akartam menni, hogy lássam, hogy undorodik Nigel, az ünnepelt attól, amikor már sokadszor kívánnak neki boldog ÖTVENEDIK születésnapot. Nagyon szenvedett szegény, valahányszor meghallotta az évszámot.... Fura, magának való fickó, könyvelő a lelkem, s nemrég kiderült róla, hogy minden évben szabadságként Montanába megy, lovagolni. Így a vacsora jobbára sztékből állt, és sörökből, Orla pedig, a háziasszony dekorációnak a sarokba egy régi, magas szárú csizmáját tette, s kaktuszokkal rakta végig a vacsoraasztalt (függetlenül attól, hogy tudtommal Montanában nincsenek kaktuszok). Én pedig végre használhattam a cowboy-os kiszúróimat. Amikor Nigel megtudta, hogy megyek, meg is kérdezte a vacsora szervezőjétől: "S Moni hoz sütit?" Egészen meg voltam hatva.

V. ez alatt az eldugult fejét ápolta, s gyártotta a használt papírzsebkendőket, s hősiesen megvárta, míg hazaérek, és elmesélem neki a rendkívül "érdekes" pletyiket és sztorikat, amiket a telepi társaktól hallottam. Hiába, ebben a családban én vagyok a PA., aki mindenkire és mindenre emlékszik, és alkalmanként odasúgja a hasznos infót az urának, ha szükséges. Pl. hogy ki kicsoda, mivel foglalkozik, s mi a neve...

***

A fentiek miatt a szombatom igen furán alakult. Pénteken ugye, a temetésre és a kerti partira  sütöttem. Szombaton délelőtt temetés volt, annak minden borzalmával. Rövidke szertartás búcsúztatta Robint a helyi templomban, aminek temetőkertjében később eltemették. Több vevő is eljött, már akik látták az értesítést a Facebook-on, a Twitteren, és az újságban. (Félelmetes, hogy mennyire rajta tartják a szemüket a halálozási rovaton. Ez is megérne egy külön bejegyzést. Amíg volt újság a piacon, szombatonként, egyből ahhoz az oldalhoz lapoztak, többen is, hogy na, ki halt meg...) 

Robin koporsóján hatalmas rózsacsokor volt. 86 rózsát szedtek a gyerekei azokról a bokrokról, amelyeket az apjuk ápolt-nevelt egész életében a ház körül, s abból köttettek csokrot: egy-egy szál jelképezte évei számát. Robin híres volt a rózsáiról, sokáig minden szombaton kaptam pár szálat Olive-tól, a feleségétől, hogy rakjam ki az asztalokra, de aztán, amikor már kezdtek egyre nehezebben mozogni, s egyre több lett a piac előtti tennivaló, nem szedett több virágot nekem a hosszú behajtójuk mellől.

Sejtettem, hogy nem fogom tudni megőrizni a nyugalmamat (hiába no, öregszem), ezért nem is mentem be a templomba. Kint maradtam Sheilával, aki kicsit késve érkezett, s miután kibőgtem magam, vele beszélgettem, amíg az erősítőből néha-néha elért hozzánk egy-egy szófoszlány. Azt hiszem, nem is annyira Robint sirattam, akinek - ugye - már könnyű, hanem a feleségét, hiszen borzasztó elveszíteni a társunkat, annyi házasév után egyedül maradni. S persze, ilyenkor az embernek saját halandósága is eszébe jut, úgyhogy talán bocsánatos bűn, hogy időnként erőt vett rajtam a bőghetnék, s felszínre törtek azok a nagyon-nagyon borús gondolatok, amik napok óta ott keringtek a fejemben. Sheila elmesélte, hogy nemrég megérkezett - a vártnál kissé korábban - az első unokája, Ethan, s gondoljak bele, ez a világ rendje: egy öreg elmegy, s egy kisbaba megszületik.

A hangulaton nem javított az a nevetséges piaci rivalizálás, a felszín alatti huzavona, ami a temetés utáni, a piac épületében tartott vendéglátás előtt-alatt folyt: ki-mit csináljon, hova álljon, ki vigyázza a parkoló autókat, ki öntse ki a teát, kinek a virágai - és hol - díszítsék az asztalokat, stb. stb. Egymást utasítgatták ide-oda a tagok. Már sejtem, hogy erről fog menni a szó a következő meetingen. De szerencsére a temetésre érkezők ebből mit sem érzékeltek, számukra zökkenőmentesen ment minden, mert nagyon kitettünk magunkért, akkora traktát csaptunk a temetés után a piac épületében, hogy csak na. Megjelentek a helyi politikusok is, megvolt a kötelező kézrázás is, de legalább az elmondható róluk, hogy ők tényleg ismerték Robint, legalább névről, arcról, hiszen évekig nála fizettek szombatonként a pénztárnál.

Olive pedig - ahogy az szokás - ott ült a teázó-kávézó tömeg közepén, néha-néha odament hozzá valaki, megölelték, beszélgettek vele kicsit, míg a gyerekei és az unokája kint, az épület előtt estek át ugyanezen. Egy ír temetés hagyományos ritusai. Aztán, ahogy hallottam, a család átvonult egy italra a szemközti kocsmába, mert ez is szokás, majd onnan vissza, a házhoz, hogy megkezdjék Robin nélküli életüket, míg mi kitakarítottunk, s elosztottuk egymás között a maradék süteményt...

2017. július 27.

Gyász

Robin, a piac könyvelője és egyik alapító tagunk, kiről nemrég írtam, hogy beteg, meghalt tegnap éjjel. Bár sokat volt kórházban, de nem olyan betegségekkel, ami ezt a durva hírt várhatóvá tette volna. Szombaton tiszteletünk jeléül nem nyitunk ki, nem lesz piac. Helyette a temetésre fog készülni a tagság.

2017. július 17.

Élménydús hétvége

Jó hír: Willie még csütörtökön pacemaker-t kapott, jobban van. A piaci sutyorok szerint mintha a család nem tulajdonítana elég nagy jelentőséget kórházi tartózkodásának, de az örökké visszafogottan nyilatkozó Bernadette szerint "it takes all sorts to make up the world", ne gondoljunk emiatt rosszat, bár az eléggé fura, hogy a felesége még mindig nem járt bent nála. 

Valamint 30 eurót csökkent a közös költség. Hurrá. Majd penészlemosóra költöm.

Rossz hír: 20 centtel emelkedett a sütéshez használt vaj ára. S az utolsó hetek piacai, különösen ez a mostani, kritikán aluli bevételt produkált. A négy kenyérből (már csak négy...) egy felet adtam el. A rengeteg megmaradt süteményt ma V. vitte be a kollégáinak. Még össze sem adtam a bevételt (hahaha), egyszerűen nem akarom magam búsítani vele. 

Ezt mondjuk, ellensúlyozza, hogy V. egy régi kollégája révén kaptam sütimegrendelést a Gyárból, az is valami. S megkeresett egy nemrég ide költözött brazil nő, aki igen - hogy is mondjam - luxusszintű gyermekpartik szervezésével foglalkozott Brazíliában, s itt is azt szeretné folytatni, s alkalmasint rendelne tőlem süteményt. Ugyan az ország másik végében él, de mindenképpen velem akar dolgozni. Hogy hogyan, nem tudom, de talán lesz belőle valami. Az Instagram-fotóin igen szép partiasztalokat láttam, ötletes,de talán az én ízlésemnek cukros dekorációban kissé túl dús tortákkal és süteményekkel, néhol egészen kicsi gyerekeknek. 

***

A hétvégén WingFoodFest volt a parton, csirkeszárnyevő-versennyel, kajás sátrakkal, élőzenével s a szokásos tömeggel. Tegnap mi is lemerészkedtünk, de olyan sorok áltak a csirkés sátraknál, hogy végül egy kevésbé népszerű, valamilyen olasz marhafajta húsát kínáló sátornál ettünk szendvicseket. Csirkeszárnyevést csak a város FB-oldalán láttam, ahol éppen az egyik győztest lapogatja a mikrofonos konferanszié. Csak lassan lehetett totyogni a rengeteg ember/babakocsi/póráza végén megriadtan guggoló kutya között, így hamar eljöttünk a promenádról. Ahogy öregszem, úgy érzem magam egyre rosszabbul tömegben.

Egész hétvégén remek idő volt, itteni mércével mérve igen meleg, napos idő, a tenger tükörsima, néhány merész lélek bukdácsolt a vízben, itt-ott száradó fürdőruhák és türölközők lógtak a korlátról. Igazán építhetnének már egy-egy öltözőt, elég lenne mondjuk egy olyan konténer, mint amiben az életmentők ügyelnek. Tudom, tudom, azt valakinek fenn kellene tartania, esetleg nyitni-zárni, mert "beleköltözhetnek a hajléktalanok"... 

Most is egyre melegebb van, tárva-nyitva minden ablak, ajtó, nem érdekelnek a legyek... Hadd járjon a levegő a lakásban! A kerti víztartályból lassan elfogy a víz, most már minden nap meglocsolom egyes növényeimet. Elvileg csütörtökön lesz eső, alig várom!

A repülőnapok jövő hétvégén lesznek - tavaly 140 ezer ember volt lent a két nap alatt (mi éppen elutaztunk). Lélekben el vagyok készülve a tömegre. Idén a rendőrség, a szervezők és az önkormányzat igen informatív és segítőkész szórólapot dobott be, pl. lehet behajtási engedélyt kérni a kocsinkhoz, mert a környező utcákat le fogják zárni vasárnap reggeltől estéig. Amikor piacra megyek-jövök, illetve szombat délután, amikor egy dublini kerty partyra vagyunk hivatalosak, még csak a tömeg, és nem az útlezárás lesz a gond. Arra már rájöttünk, keserves tapasztalat alapján, hogy amikor ilyen napos az idő, legjobb a várost jó nagy ívben kikerülve, délről felmenni Dublinba, mert képtelenség gyorsan átjutni a város amúgy is keskeny, össze nem hangolt jelzőlámpákkal alaposan teleszórt utcáin, s északról közelíteni meg a Dublinba vezető főutat.

Így történt ez szombat délután is, amikor egy régen látott ismerős magyar párral találkoztunk volna Dublinban. Fél ötkor indultunk el, mondván, félóra alatt ott vagyunk. Elvileg. Óra ötvenkor még mindig a városból való kiverekedésen dolgoztunk. Minden pirosnál nyomakodás, araszolás, izzadt háttal vártuk, hogy végre kiérjünk a brayi pokolból. A dugónak főleg az volt az oka, hogy rengeteg kocsi parkolót keresve kerengett a városban. S abból van a legkevesebb... Negyed hatkor úgy estem be a vendéglőbe, míg V. elvitte a kocsit parkolni. 

A férfi egykori lakótársunk volt, még a kezdeti időkből, mára háromgyermekes családapa, nagy sportember, felelős beosztásban... Amikor utoljára találkoztunk náluk (s erről való emlékeim igen ködösek), még csak két igen kicsi gyereke volt. Ez a két igen kicsi gyerek most egy kissé hallgatag nagyfiú és egy csinos 15 éves lány képében ült az asztal másik végén. A harmadik pedig csillogó szemű, beszédes 9 éves, sosem láttuk azelőtt, még képen sem. 

Nehezen hoztuk össze a találkozót, telefonhiba, egymás melletti elbeszélés, de végül sikerült. A szülők nem változtak egyáltalán, így zökkenőmentesen tudtunk beszélgetni. Sokat felejtek, mert emlegettek pár olyan dolgot, ami egyáltalán nem ugrott be, korábbi közös találkozásokról például. 

Kicsit irigykedve néztem Bence fejét, még egyetlen ősz hajszála sincsen! Nem úgy, mint nekem, aki nemsokára még őszebb lesz, mert eldöntöttem, hogy kipróbálom a hajszínezést (nem festést!), s egyelőre ugyan csak itt-ott, de ezüst színűre fogom színeztetni a hajam a legközelebbi vágás alkalmával. Aztán ha tetszik, teljesen ezüst fejű leszek. Vagy nem!

2017. július 12.

A boldogság

... az, amikor tanúi vagyunk, hogy a rigó felfedezi és magabiztosan használja az új kerek madárfürdető tálat, a régi megkopott, itt-ott már eresztő, keskeny, egyáltalán nem erre a célra kitalált, műanyag palántázóedény helyett.

Derűre újabb ború

Most olyan semmilyen hangulatom van... bár az előbb láttam, hogyan rázza a kis seggét egy erdei pinty fióka a szülőjének, kaját kérincsélve, s ez annyira bájos látvány volt... valamint megjöttek a nemrég rendelt új sütikiszúróim, s ez nagyon sokat segít. S talán a nap is kisüt ma. Majd megkérem Alexát, játsszon valami dögös zenét, és akkor még jobb lesz.

A kávézó(k) tartozásának ügye tovább fokozódik, esélyem van rá, hogy amivel exfőnököm tartozik, azt nem kapom meg. Volt egy kéz- és gyomorremegős fél napom hétfőn, amíg leleveleztem Ray-jel, és aztán a könyvelőjével, hogy akkor most mi a helyzet. Ray intézi a maga tartozását, s elvileg majd a könyvelő megvívja a harcot exfőnökömmel, aki még Ray-nek is tartozik. Jaj, basszus, hogy ezek megtörténnek! V. segített, nyugtatott, mondván, hogy lehet rá legyinteni, hiszen ez csak pénz, de azt hiszem, elég sok munkát és lelkesedést öltem azokba a sütikbe, hogy jobban fájjon, mintha mondjuk csak kiejtettem volna ezt az összeget a zsebemből. Főleg csalódás az, amit érzek.

Ugyanakkor igen mosolygósan el-emailezgetünk ex-fönökömmel, mintha nem is tudnék a tartozásairól, hiszen a nagy megrendelése még él - közben a májusi munkámért fizetett is -, de valahogy annyira elkedvetlenített ez a dolog. Hajlamos vagyok ilyenkor még jobban beledöngölni magamat a földbe. Ilyenkor minden rossz. A közösségi kiskert nagyobbik fóliasátrában valaki úgy döntött, "kigazol", aminek jelentős számú paradicsomnövény szépen fejlődő ága is áldozatul esett. Mintha egy ló trappolt volna végig az ágyáson, szétszórt csalánnövények, szárak, paradicsomok, nem tudom, ki csinálta, de sírnivaló a látvány. S tovább rontotta a hangulatomat a szétdobált, éretlenül letépett kis almák, körték látványa (gyerekek? madarak által?), s a madarak által megtépett, kilyuggatott fóliasátor.

Aztán, hogy legyen miért tényleg aggódni, ott van Willie, a piac egyik oszlopos tagja, aki nem érezte magát valami fényesen szombat reggel. Panaszkodott is, ami szokatlan is volt, mert nem szokta részletezni nekem a betegségeit, de olyannyira szürke volt az arca, hogy az egyik határozottabb tagunk, Sally G - aki maga már átesett két szívműtéten - bevitte a legközelebbi kórházba. Mint kiderült, Willie napok óta fullad, magas a vérnyomása, a háziorvosa csak hümmögött, hogy igen, ez magas, hm, hm, de nem utalta be sehová, annak ellenére, hogy tavaly már volt egy szívrohama. S Willie azért a piacra feljött... Megfigyelésre bent tartották, aztán hétfőn rosszabbul lett, s jelenleg egy másik kórház izolációs osztályán fekszik. A hírek csak nem jönnek, bár Bernadette, másik piaci kollégám igérte, hogy amint hall valamit, jelzi. Ő szokta Willie-t hozni-vinni a piacra, s ő az, aki közülünk fel meri hívni Willie zárkózott és félénk feleségét. 

Willie két hete azt mondta a kocsiban Bernadette-nek, úgy tervezi, hogy ez lesz az utolsó éve a piacon, mert már nem lát elég jól. Járni is nehezen jár. Palántákat és virágkosarakat szokott csinálni, az idén büdöskéket vettem tőle, és kaptam néhány palántát, cserébe sütiért. A háza mögött egy rendkívül netten kialakított kert van, egyszer jártam bent, amikor virágkosarat vettem tőle. Ott dolgozik, kertészkedik, s az ott növő dolgokat adja el a piacon.

Közben Robin, a könyvelőnk is beteg, kórházból ki-be... A kifizetések, az elszámolások, a könyvelés most kicsit akadozva folyik, mert Robin ragaszkodik ahhoz, hogy továbbra is ő könyveljen, de nem mindig képes rá. A nála fiatalabb és fittebb kollégák pedig szívesen kivennék már ezt a kezéből, és gépesítenék a dolgot... De amikor egy nyugdíjasnak ez a munkája, az egyetlen felelőssége, persze, hogy nem szeretné feladni, hiszen ettől marad - úgymond - fontos és nevezetes a piacon. Nehéz ügy. 

Történtek apróságok a telepen, amitől megint csak nyomott lesz az ember kedve... Annyira nyomott, hogy le sincs kedve írni. Inkább főzök egy jó teát, s nekilátok a csodásan élénk színű virágszirmokkal zene mellett dekorálni a sütiket, remélve, hogy ezek az aggasztó dolgok hamarosan megoldódnak, s újra normális, napsütötte önmaga lesz ez a nyár. Hiszen mindjárt jön a repülő show, aztán megyünk Londonba...

2017. július 4.

Reciklálás ír módra

V. azt mondta, nagyon befejezetlen volt, amit a reciklálásról írtam. De ha belekezdek, oldalakon át tudnék "jajongani" azon, hogy milyen sokfelé kellene figyelni minden vásárláskor, ha az ember óvni akarja a környezetét.

Hónapok óta jókora nylon (igen) szemeteszsákba gyűjtöm a műanyag- és fémdolgokat. Mondván, a nagy konténerben ne hányódjanak össze-vissza. Ha feldolgozzák (mert remélem, hogy feldolgozzák, lehet, hogy naivul, de remélem), akkor csak fel kell vágni a zacskót, s lehet szelektálni. Erre mit olvasok a hétvégi újságban? A szemeteszsákok nem reciklálhatóak...

A cikk annak kapcsán született, hogy ugye, a kormány megszüntette az egységes kukaűrítési díjakat, mert majd a kukák súlya alapján fizetnek az emberek. A zöld kuka ürítése, vagyis amibe a reciklálható dolgok kerülnek, továbbra is ingyenes. Ezzel akarják elérni, hogy többet recikláljanak a lakók, s kevesebb kerüljön a szeméttelepekre. Megkezdődtek a trükközések... Des Crinion, a legnagyobb reciklálós szemétgyűjtő cég, a Panda vezetője arról panaszkodott, hogy amikor 2012-ben átvették a dublini feldolgozó üzemet, akkor a más szeméttel szennyezett reciklálós kukák aránya 14 % volt. Most 40 % felett van. Az emberek a nehéz, tehát elvileg többe kerülő szemetet a reciklálható anyagok alá "rejtik" a zöld kukákban, pl. pelenkákat, így próbálva csökkenteni a fekete (vagyis sima szemét) kukáért fizetendő összeget.

Arról is írnak, hogy az olyan jó szándékú (naív?) szelektív szemétgyűjtést végzők is, min pl. én, nehezen tudják követni, hogy most akkor mi dobható a zöld kukára, és mi nem. Mi az, ami feldolgozható (s nem kerül a szeméttelepre), s mi az, ami nem? Des Crinion felsorolta, melyek azok a műanyagok, amiket fel tudnak dolgozni: "A műanyag csomagolóanyagok, mint pl. a PET palackok, (a vizespalackok legtöbbje), az aljukon számmal vannak jelölve, s ez a szám segít a helyes szelektálásban. Könnyen feldolgozhatóak az 1-es, 2-es, az 5-ös, 6-os számmal jelzettek. Utóbbiak közé tartoznak azok a műanyag dobozok, amiben a puha bogyósgyümölcsöket is árulják. Azok belekerülhetnek a zöld kukába, de az aljukon található, a nedvesség, a gyömölcslé felszívására való kis műanyag lap, és a tetejét lezáró puha fólia már nem, mert nem dolgozható fel. Nem dolgozhatóak fel a 3-as és 4-es számmal jelöltek sem. Sőt, a boltokban szemeteszsákként árult műanyag zsákok (!) és a folpack fóliák sem...

Ugyanez a gond az alufóliával. A legnépszerűbb nass, a burgonyaszirom zacskója nem reciklálható, de a háztartási alufólia már igen. Pedig ezekből a kis zacskókból eszméletlen mennyiség fogy ebben az országban, ahol szinte népi eledelnek számít a kis zacskókba csomagolt pár grammnyi burgonyaszirom, s ott is van majdnem minden uzsonnásdobozban.

Amikor először megérkeztem Írországba, feltűnt, mennyi nylon bevásárló szatyrot lenget a szél, fák ágaira, bokrokra akadva. Kék, zöld, fehér foszlányok integettek, megannyi emlékeztető az emberi hanyagságra. Nagy volt a felháborodás, amikor már fizetni kellett érte, most is 22 cent egy zacskó, de szinte hetek alatt tűntek el a fákról. Megint csak bebizonyosodott, hogy a zsebüknél fogva lehet a legjobban megtanítani az embereket az odafigyelésre. 

Természetesen nemcsak a vásárlók, hanem a gyártók is bűnösek abban, hogy annyi csomagolás kerül a szeméttelepekre. Az ilyen nehezen reciklálható csomagolások közé tartozik pl. a népszerű Pringles burgonyaszirmok henger alakú csomagolása, ahol szinte lehetetlen elválasztani egymástól a belső fóliát a külső papírhengertől, s az alját lezáró fémlaptól... Ezek mindegyikét külön-külön kellene feldolgozni. Angliában az ottani Recycling Association nemrég meg is nevezte a legnehezebben feldolgozható csomagolásokat, érdekes és meglepő a lista. Kérdés, mit érnek el vele, hiszen a fogyasztó csak vállat ránt, mondván, nem az ő gondja a feldolgozás menete, ő beledobta a zöld kukába a dobozt, innen kezdve nem az ő sara...

A kormány oktatási kampányt ígért tavaly a helyes szelektálásról, amikor a súly szerinti fizetést felfüggesztetté egy időre, de ennek még semmi nyomát nem láttam. A zöldek javasolták, hogy legyenek visszaválthatóak az aluminium és a műanyag italospalackok. Csakhogy olyan hosszas törvényhozási folyamaton kell ennek a javaslatnak átesnie, hogy legalább 1-2 év, míg döntés születik erről. A zöldek szerint a műanyag palackoknak csak 40 %-a kerül újrahasznosításra, a környezetért felelős miniszter, Denis Naugthen szerint ez az érték 80 %, s megszervezni a palackok visszaválthatóságát többe kerülne, mint amennyi hasznot hoznának. De azt elismerte, hogy évente (!) 7.5 millió tonna alumíniumpalack kerül a szemétbe, újrafeldolgozás helyett. S mégis tiltakozik a visszaválthatóság bevezetése ellen... Nem értem...

A polgárok pedig a súly szerinti fizetés ellen tiltakoznak. Mint ahogy tiltakoznak/tiltakoztak a vízdíj ellen is. Mondván, fizetnek ők már a vízért más formában, ilyen-olyan bújtatott adókkal. Lehet, hogy így van, de jó volna, ha már elfogadnák az emberek, hogy fizetni kell azért, amit szemétként termelnek ki, s ez talán lehetővé tenné a gondosabb feldolgozást - gondolom, megint csak naivan.

A súly szerinti fizetés felfüggesztése lehetőséget adott a szemétfeldolgozó vállalatoknak, hogy kigondolják, hogyan csapjanak le azokra, akik szándékosan szemetet raknak a zöld kukába, megpróbálva elkerülni a fizetést. A már említett Panda nevű cég pl. lefényképezi a szemetesek tartalmát, amikor kiürítik azokat. Ugyanis a kukákon lévő mikrochip segítségével GPS-szel be tudják azonosítani, ki volt a bűnös, s - nyilván - ennek anyagi vonzatai lehetnek. Ugyanis ha egy kuka nagyon szennyezett, a feldolgozóban akár az egész kukásautó tartalmát el kell küldeniük a szeméttelepre, mert nyilván nem fogják a - mondjuk egy kakás pelenka által összekent - műanyagokat egyenként lemosni. S a szeméttelepre való átküldés pénzbe kerül, s azt a kliens fogja megfizetni végül, magasabb szemétgyűjtési díjak formájában...

Nekünk mi marad ezek után? A figyelmesebb vásárlás és szelektálás. Körbenézni, hol használnak kevesebb csomagolóanyagot. Nagyanyám sem folpack-kal csomagolt, nyilván jó a papír is. A múltkor már elmentünk egy tengerparti szemétgyűjtésre, egy óra alatt itt a parton összeszedtünk pár kiló műanyagot. Sok volt, de még így is kevesebb, mint vártam. Főleg fagyis kanalak, zacskók, palackok kerültek a zacskónkba, s ezzel az egy órai munkával legalább saját magunkat sikerült megnyugtatni, hogy tettünk valamit a part tisztaságáért, egészségéért. De ez tényleg csak egy icike-picike csepp volt a tengerben, főleg, ha ahhoz a borzalmas dokumentumfilmben látottakhoz mérem... A nagybaniban, ahová járok, találtam kisebb és nagyobb, lebomló, komposztálható szemeteszsákokat, legközelebb a nagyobbakból is veszek egy dobozzal. Az én újabb cseppem a tengerben.

2017. július 3.

Július, kissé borús

S máris új hónap! Kicsit hűvöskésen indult, sok esővel, de tegnap, amikor az éves öregautókiállításra mentünk Terenure-ba, csodásan sütött a nap. Valahogy sokkal többnek tűnt a kiállított autók száma. A parkolás is zökkenőmentesebben ment, min tavaly. Kicsit húzósnak találtam a 15 eurós belépőt, fejenként, de mivel több ismerősre is számítottunk, elmentünk mindenképpen.

Most sem volt sárga Fiat, s akárkivel találkoztunk, egyből azt kérdezte, Popsika ki van-e állítva. Nem volt, V. nem akarta elkötelezni magát egész napra, alighanem unta volna a lődörgést a klubsátor körül, de jövőre meg kellene próbálkoznunk vele. Csinálhatnék autós sütiket, bár az egyetlen, szeretett, VW-kisbusz logós kiszúrómmal aligha aratnék a Fiat/Olaszautó sátornál sikert... Megint találkoztunk azzal az északír emberrel, Alan-nel, aki tavaly lehozta a csodás Alfa Romeo 4C-jét egy találkozóra, s akit lefényképeztem, amint az Enniscorthy-hoz közeli Vinegar Hill-től szinte beszorulva a keskeny utacskába, hajt lefelé...


Kedves ember, beszédes, azonnal hívott minket az augusztusi, jótékonysági futamra, le, Cork megyébe, amit ő szponzorál. Majd mesélt a (kelet-)német területen tett autós útjukról, amitől nosztalgikusan kezdtem visszagondolni arra az útra, amit vonattal tettünk, 1976-ban, vagy '77-ben szüleimmel, az akkor még nagyon is Kelet-Németországba, Drezdába, Lipcsébe, Meissen-be... Amikor még nagyon is romokban állt a Frauenkirche... El kellene menni arrafelé (is) megint, nekik csupa pozitív benyomásuk volt az országrészről, nekem pedig eszembe jutott egy csomó ottani élményem...  Vajon most milyennek látnám felnőtt fejjel?

Aztán találkoztunk az egykor angol hadihajón szolgáló, ma már nyugdíjas és ide telepedett "Geordie", vagyis északangol George-dzsal, aki ugyan néha közönséges, de azért elviselhető ember. Azonnal nyújtotta a kezét, én azt hittem, üdvözlő kézrázásra, de mint kiderült, sütit várt a tenyerébe, s csalódottan vette tudomásul, hogy süti, az nincs. Összefutottunk még a Popsikát és Julie-t karbantartó Gerry egyik fiával, aki elhozta kiállítani azt az Alfát, amit idén kezdett helyrehozni. A kocsi 25 éven át nem mozdult egy garázsból... Nagy munka lesz!

Sok szép autót láttunk, V. hangosan lelkendezett némely régebbi típus felett, gyerekkori vágyálmok mind. Én egy Jaguar F-type-ot simogattam meg, alig 100 000 euro, a kedvenc Maseratimból nem volt kiállítási darab, "csak" egy Ghibli. A legújabb Aston Martinhoz nem lehetett odaférni, annyian fotózkodtak közülötte. Csupa elérhetetlen vágyálom. Vigaszom, ahogy a hétvégi lottón nyertem egy kaparós sorsjegyet, azon pedig 6 eurót, vagyis az ostobák adóján nyertem össz-vissz 1 eurót, mert a lottó 5 euró. Csak akkor játszom, amikor nagy a nyeremény, még mindig reménykedve a csodában. Nyertem már 45 eurót is! De alighanem inkább a kemény munka az, ami pénzt hoz a házhoz, s nem a játék.

A kiállítás után Trish-sel találkoztunk, hogy kipróbáljuk az új vendéglőt lent a promenádon. Butler and Barry a neve. Fehérasztalos ebédben reménykedtem, az emeleten a nagy szárnyas ajtó mögött ott is voltak az asztalok, de a felirat leterelt minket a földszintre, ahol a teraszon már foglalt volt szinte minden asztal. Gasztropub-ként szerepelnek, s valóban ehhez passzoló kaját kaptunk, rövidke menüvel. Drágálltam az árakat, különösen az adagokhoz képest, de legalább a kiszolgálás figyelmes volt. V. és Trish is hasonló véleményen volt. Túl magas volt a kecskelábú asztal, aminél ültünk, de legalább párnázott volt az ülés, nem lett kockás a fenekünk. Utána affogato (kávé egy gombóc vaníliafagyival) zárta az ebédet szemben, az olasz fagyizónál. Tökéletes nap.

Este azonban bepótoltam az ebédet, mert a közösségi kiskertnek hála, finom krumplit, friss, akkor vágott salátát és az új hentesboltnak köszönhetően hanger vagyis onglet sztéket raktam az asztalra (nincs magyar megfelelője, otthon másképpen bontják a húst). A krumplit is akkor szedtem ki a földből, valami álom volt, talán ha öt perc alatt főtt puhára, pedig alig vágtam fel. Aprócska darab húst ettem csak, próbálom betartani a heti 400 g-os határt, s inkább zöldséggel, gyümölccsel "ápolni" a mostanában zavargó gyomromat.

***

A sűrű heteknek most egy időre vége. (Bár éppen az imént mondtam nevet egy 2000 darabos sütimegrendelésre, a kávézó küldte, de maguk is sejthették a választ, mert számos smiley volt a címsorban.) A három torta múlt héten kicsit sok volt, de túlestem a feladaton. Most egy kicsit lazább napok jönnek, legalábbis torta nem szerepel a programon. Volt főnökömtől kaptam egy nagyobb megrendelést, gyömbéres panelekre, amit majd egy kajás/művészeti fesztiválon akar felhasználni. Mint a nemrég emlegetett Kids Kits-nél, ugyanaz az ötlet: sima gyömbéres paneleket ("rajzlapokat") kapnak a gyerekek, és cukormázzal "festhetnek" rá. Először 150, A5-ös méretűt kért, de mondtam, azt képtelenség egy kiskonyhai sütőben kisütni, de valamivel kisebbet el tudok vállalni, olyat, amiből hat ráfér egy tepsire. Kis gondolkodás után leadta a kisebbekre a rendelést. Ebben az a jó, hogy apránként le tudom őket sütni, nem egyszerre kell, mert elállnak a július végi rendezvényig.

Közben meglepve fedeztem fel, hogy a kávézó megint csak tartozik nekem... Elég nagy összeggel. Pedig olyan büszke voltam, hogy értékelhető összegekkel járulok hozzá a háztartáshoz, erre tessék. Ray sűrűn kérte elnézésemet, s most várom, hogy tényleg olyan gyorsan kifizet-e, mint igérte, vagy megint nézegethetem a számlát aggódva, hogy mi lesz már... Nem is tudott róla, a könyvelőre bízta, ki kap pénzt, ki nem, s én az utóbbiak közé tartozom. Hm.

***

Láttam egy dokumentumfilmet, ami nagyon elgondolkoztatott. Egy viszonylag ritka bálnafaj egy tagjáról szólt, amely egy kis norvég halászfalu kikötőjébe úszott be meghalni, s a helyiek, látva, hogy beteg, s mert sejtették, hogy okkal jött a kikötőbe, lelőtték, hogy megszabadítsák kínjaitól. Egy múzeum igényt tartott a csontvázára, hiszen ritkaságszámba ment, s természetesen felboncolták. A szerencsétlen állat bele-gyomra tele volt egymásba gabalyodott műanyag zacskókkal, zsákokkal, amit a tenger mély vizében élelemnek hitt a bálna, s lenyelte őket. Kicsit talán prédikálós, szájbarágós szöveggel, de nagyon hatásosan mutatták be, mennyire szennyezi a tengert és a környezetet a sok reciklálatlan nylonzacskó. Nálunk is, a szemetesünk kicsike fémedény, míg a nylon/fémszemétnek fenntartott kuka derékmagasságú. (A komposztálható dolgokat évek óta a komposztba dobjuk.) Körbenéztem, van-e olyan bolt, ahol nincsen minden bezacskózva, összesen egy helyet találtam, ahol a gyümölcs, a zöldség nincs benylonozva, de ott is akad előrecsomagolt étel. Gyakorlatilag sehol nem papírzacskóznak már, minden stand mellett ott a guriga nylonzacskó, tépj magadnak. Szinte csak komoly nehézségek árán lehet kikerülni a műanyag csomagolást. Rémisztő egy dokumentumfilm volt, azóta jobban odafigyelek, hogy kevesebb legyen a nylon a vásárláskor, de nehéz, nagyon nehéz ezeket kikerülni...