2018. február 12.

Kalandjaim az élesztős leveles tésztával - BodzaZsuzsának

Ez a tészta is amolyan mumusként ült ott a receptek között. Sosem mertem nekifogni, ámulva néztem fel Jankára és Simonára, akik hozták szombatonként a rongyoskiflit és a töltött tésztáikat. Bent van minden kedvenc alapkönyvemben, s több videó és recept átlapozása után kettő keverékével dolgoztam, illetve négy különböző könyv tanácsát fogadtam meg a sütésig. (A bőség zavara...)

Limara receptjét vettem elő, aki fél kiló liszttel indít.

25 deka hideg vaj és 8 deka finomliszt kell elsőre. A hideg vajat a liszttel késes konyhagéppel összekeverjük, majd a vajas tömböt két fólia között ujjnyi vastag 20 x 15 centis tömbbé alakítjuk. Műszaki rajzolói vérem kitört belőlem, mert egy alacsony, egyenes falú tepsicske egyik sarkát használtam mérőegységnek, azt béleltem ki fóliával, s igazítottam vonalzóval egyenesre a mentén vajtömböt. Ha nincs konyhagép. egészen apróra vágva a fagyos vajat, keverjük gyorsan össze a liszttel, aztán lapítsuk formára.

Utána a tömböt beraktam a hűtőbe, s jó keményre hűtöttem. Sokáig maradhat, nem szükséges aznap nekiállni, lényeg, hogy jó kemény legyen a vaj.

Limara finomlisztet és 2 gramm friss élesztőt ír, én azonban (Bertinet receptje nyomán) 50 deka kenyérlisztet és 7 gramm szárított élesztővel kevertem össze, majd 1 teáskanálnyi sót és 2 csapott evőkanálnyi cukrot kapott a keverék. Beleöntöttem másfél deci hideg vizet, másfél decit hideg tejet és 2 tojássárgáját (Limara receptje alapján). A géppel keményebb tésztát kevertem, de ezt megtehetjük kézzel is. Amikor elválik a tészta az edény falától és a kezünktől, fóliába pakoljuk, és egy órára a hűtőbe rakjuk. 

Egy óra múlva kicsomagoltam a tésztát, s belisztezett asztalra (vagy gyúródeszkára) raktam, s óvatosan kilapítottam belőle a levegőt. Nyújtófával 30 x 40 centis lappá nyújtottam, s a közepére raktam a fagyos vajat. Mint egy borítékba, minden oldalról ráhajtogattam a tésztaszéleket, hogy teljesen be legyen csomagolva a vajtömb. Ne látszódjon ki sehol!

A nyújtófával kicsiket nyomogatva rá eloszlattam a vajat, ellapítottam a tésztát, s Limara utasítása alapján magamtól elfelé kezdtem nyújtani, úgy, hogy egy 30 cm x 60 centis tésztacsíkot kapjak. Közben a kezemmel és vonalzó segítségével igyekeztem szépen egyenesre igazítani a tészta széleit. 

Szemre három részre osztottam a tésztát, s a felső harmadot a középsőre hajtottam, majd az alsó harmadot ezek tetejére. A tészta sarkába belenyomta  az egyik ujjbegyemet, ezzel jelezve magamnak, hogy elvégeztem az egyik hajtogatást. Ezek után a tésztát fóliába csomagoltam, s félórára a hűtőbe tettem.

Félóra elteltével kibontottam a fóliából, s a hajtogatott (keskenyebbik) felével a hasam felé nézve tettem az asztalra. Megint kinyújtottam 30 x 60 centis téglalappá, ügyelve a szélekre. A nyújtást segíti, ha minden egyes nyújtási mozdulat utén kicsit megemelgetjük a tésztát, s néha igen gyengéden lisztezzük az asztalt vagy a deszkát. Ha mindig emelgetjük, könnyebben fog nyúlni, s nem tapad le. Mindig magamtól elfele nyújtok.

Most szemre négyfelé osztjuk a tésztát, a felső részét visszahajtjuk a középvonalig, aztán az alsót is, hogy középen találkozzanak. Majd kettéhajtom a tésztát, alulról felfelé. Most két ujjbegyemet nyomom a tésztába, jelezve magamnak, hogy elvégeztem a második hajtogatást is. Így sosem lehet elfelejteni, hanyadik hajtogatásnál tartunk.

A tészta újra befóliázva a hűtőbe kerül.

Félóra múlva megint kiveszem, úgy, hogy a csukott része van a bal oldalamon, a nyitott oldala jobb oldalamon, s megint kinyújtom 30 x 60 centisre, szigorúan magamtól elfelé, közben emelgetve. Újra háromba osztom, s megismétlem a háromba hajtást. Ujjamat háromszor nyomom a tésztába. Fóliába csomagolva megint a hűtőbe teszem. Félóra múlva kiveszem, ügyelve, hogy a keskenyebb, nyitott fele legyen a hasam felé (vagyis az a vége, ahol látszanak a tészta rétegei). Ismét nyújtom, 30 x 60 centisre, majd négybe hajtom, a fent már részletezettek szerint. Újra befóliázva a hűtőbe kerül, s fél óra múlva kész a sütemények formázásához, vagy le is fagyaszthatjuk, jó alaposan becsomagolva, hogy ne száradjon ki.

Ha késsel egyenesre igazítjuk a tészta széleit, láthatóak lesznek a rétegek

***

Látható, hogy elég időigényes feladatról van szó, de a köztes félórákat más munkákra fel lehet használni. Az összes könyvem említi, hogy ez a tészta remekül fagyasztható, akár maga a tészta, akár a belőle sütésre előkészített sütemény. 

Az első alkalommal a - Nigella Lawson tanácsa alapján - formázott, megtöltött sütiket hagytam kelni (kb. 2 órán át) majd egyből lefagyasztottam őket, s reggel fagyottan lekentem őket tojással, s úgy mentek még keményen a sütőbe. Szépen átsültek a javasolt hőmérsékleten, de nem igazán puffadtak nagyra. Valószínűleg azért sem, mert túl vékonyra nyújtottam ki a tésztát. Annak legalább 4-5 mm-esnek kell maradnia, nem szabad, hogy annál vékonyabb legyen.

Legközelebb Bertinet és Will Torrent könyve alapján dolgoztam. A fagyott tésztát szobahőmérsékleten felengedtem, méretre nyújtottam, 10 x 15 centisre vágtam őket, s megtöltöttem csokival (pain au chocolat lett belőle.). Estére időzítettem ezt, s fóliával alaposan letakarva, hogy ne száradjon ki a felszínük, a hűtőbe raktam őket. Kora reggel, a kisütés előtt kb. 2 órával kivettem őket a hűtőből, s letakarva keltek tovább huzatmentes helyen. Sütés előtt kétszer lekentem őket tojással, 200 fokon 20 perc alatt csodásan nagyra és levelessé puffadva jöttek ki a sütőből, nagy örömöt okozva nekem ezzel. 

Pain au chocolat

A legtöbb könyvem említi, hogy így szépen elő lehet készíteni a rongyoskifliket (amelyek nekem elsőre kicsire sikerültek, alig látszott rajtuk a hajtás - lásd fotó - még kísérleteznem kell. Az ízük finom lett, el is fogytak, de a méretük és a hajtogatás eléggé amatőr kísérletet mutatott. Még gyakorolnom kell.) Legközelebb úgy csinálom, hogy a hét korai, csendes napján elkészítem a tésztát, lefagyasztom, pénteken, piac előtti napon estére kiengedem a fél adagot, elkészítem belőle a rongyoskifliket, kelnek a hűtőben, aztán reggel két órát kelnek a pulton, majd kétszer lekenve mennek a sütőbe. 

Rongyoskifli-kísérlet

Zsuzsa, gondolom a vendégeidet akarod meglepni frissen sült rongyoskiflivel. Ehhez előző délben engedd fel a fagyott tésztát, csináld meg a rongyoskifliket, s hagyd őket kelni két órán át, lazán letakarva, huzatmentes helyen. Megkelve lehet őket fagyasztani, tálcára rakva, de óvatosan mozgasd őket, ne lapuljanak el. Egy megfelelő méretű tálcát használtam, ami pont befér a mélyhűtő polcára. Reggel a sütőbe fagyottan mehetnek, de kétszer kell őket előtte lekenni tojással, vigyázva, hogy a szélekre ne kerüljön tojást, ne ragadjanak össze a rétegek sülés közben. 200-220 fokon 20 perc alatt készre sülnek. Sülés közben még tovább fognak dagadni.

***

Egyébként érdekes, hogy az alapreceptek mennyire mások. Limara több vajat, tejet, vizet és tojást használ a fél kiló liszthez, és finomliszttel dolgozik. Bertinet-nél kevesebb a tojás, tej és víz mennyisége, s kenyérlisztet használ (én is azt használtam). Nigella a fagyos vajat eleve belekeveri géppel a teljes lisztmennyiségbe, s aztán hűtés után a fenti módon hajtogat és hűt. (A tésztában ugyanolyan jól el volt oszlatva a vaj, mint a hagyományos módon készült tésztáé...) Will Torrent megdöbbentően sok vajat használ, és mézet cukor helyett, s a lisztmennziség meglepően kevés (már-már attól tartok, elírás, nem is mertem a receptjébe belevágni.) A nyújtáskor javasolt emelgetést egyedül Bertinet említi. De azt mind írják, hogy hűvös helyen dolgozzunk a tésztával, s ne próbáljuk meg langyos helyen keleszteni a sütiket, mert a vaj megolvadhat, s átüt, kifolyik a tészából! Hűvösebb/hideg helyen kelesszünk, s hagyjunk rá sok időt. 

Majd a pék tankönyveimet is megnézem, mit írnak a tésztakészítésről, de egyelőre beérem ezekkel!

2018. február 5.

A bányamérnök hagyatéka

Van, amikor az ember kicsit a járda felett lebegve jön ki valahonnan, az arcára a fagyos szél ellenére is kis mosoly ül, s boldog. Talán nem nagy szó ez, de ez az a hely, ahonnan mindig úgy jövök el, hogy fel vagyok dobva, s sokáig nem esem le.

A Chester Beatty Library ez a hely. Mindig is szerettem, rendkívül gazdag és látványos kiállításai, gyűjteményei miatt, de nemrég a Little Museumnak köszönhetően külön vezetésen vettünk részt, ami annyit tett, hogy egy ottani vezető tartott nekünk egy egyórás ismertetést. Illetve egy órát lőttek be, de kétszer olyan hosszúra nyúlt, s így is csak egy emeletet jártunk be. Csodás volt. A férfi olyan érdekesen, jól és élvezetesen beszélt a látnivalóktól, hogy öröm volt hallgatni. Nagyon kevés viccel, de érdekes példákkal világította meg, amiről beszélt.

Először is a gyűjtemény alapítójáról, Alfred Chester Beatty-ről mesélt, aki 1875-ben New York-i középosztálybeli családban született. Kisfiúként először édesapja vitte el aukciós házakba, ahol a zsebpénzét színes ásványok megvásárlására költötte. Bányamérnöknek tanult, s 1898-ban végzett. Pályáját legalul kezdte, bányajáratok mélyén söpörte a törmeléket. A kor egy híres bányamérnöke volt a mentora, akinek a családjába később benősült. Kemény munkával került egyre feljebb a ranglétrán, majd a Guggenheim Exploration Company-nak dolgozott néhány éven keresztül. Ennek, s az Afrikában társasága által kibányászott nagymennyiségű réznek köszönhette, hogy rendkívüli vagyonra tett szert. "Rézkirálynak" is nevezték kortársai. Rendkívül sikeres volt ez a cég, s a világ sok bányájában voltak érdekeltségei.


Mivel a bányák mélyén végzett munka megviselte Beatty egészségét, s gyenge lett a tüdeje, orvosa javaslatára melegebb éghajlaton töltötte a teleket, mégpedig Kairóban. Az éghajlat és az ott végzett ásatások vonzották. Addig kínai tubákos szelencéket, palackokat gyűjtött, ott azonban felkeltették érdeklődését a színes papírusztekercsek, és a díszes Korán-kötetek. Az első világháborúig minden telet ott töltött családjával. Sajnos, első felesége, Grace, korán meghalt, két kisgyermeket hagyva hátra. 

Grace (Ninette), a fiatalon elhunyt első feleség

Beatty ügynökeit minden árus ismerte a bazárokban, s tudták, hogy vagyonos emberként minden pénzt képes megadni egy-egy érdekesebb papiruszért, Korán-kötetért. De gyűjtött bélyegeket is, s több kitüntetéssel díjazott gyűjteményt rakott össze. 

Beatty gyermekei Egyiptomban

 

Beatty-ék nappalija, londoni otthonukban.
Jelenleg a Szaud-Arábiai nagykövet rezidenciája


Felhagyva a bányamérnöki élettel, Londonba telepedett át, szaktanácsadói irodát nyitott. Itt nősült meg újra. Felesége, Edith szintén lelkes gyűjtő volt, együtt bejárták egész Ázsiát, Távol-Keletet, folyamatosan gazdagítva már addig is híres gyűjteményeiket. Főleg a távol-keleti, kínai és japán faragványok, dohányszelencék, netsukék és fanyomatok érdekelték Beatty-t. Kutatók, szakértők véleményére támaszkodott, s rájuk hallgatva döntötte el, megvesz-e valamit. Legfontosabb volt számára a tárgy minősége, igyekezett hibátlan darabokat vásárolni. Ugyanakkor mindent elkövetett, hogy a történelmileg jelentős iratok, szövegek minőségét megőriztesse a jövőnek.

  Edith Dunn, a második feleség


 
 Egy nyomat a japán gyűjteményből
 
Gyűjteményének híre egyre nőtt, s 1931-ben a London Times mint kiemelkedő gyűjtőt emlegette. Londoni évei során szoros kapcsolatot alakított ki a British Museummal, és sok megvásárolt tárgyat, kéziratot a vétel után azonnal nekik ajándékozott. Felesége, Edith impresszionista, poszt-impresszionista festők képeit és francia bútorokat gyűjtött előszeretettel. (Ő például később a Louvre-nak adományozta Mária-Antoinette lakosztályából megvásárolt bútorokat.) 

Beatty gyűjteményét a II. világháború előtt átköltöztette az USA-ba. A háború után - mely során nagy összegekkel és nyersanyagokkal támogatta a szövetségeseket -, ismét Londonba tért vissza. Adományaiért, segítségéért hálából lovaggá ütötték, s angol állampolgárságot kapott. Nemcsak műtárgyakba fektette a pénzét, hanem egyéb jótékonysági munkát is folytatott, neki köszönhető például az Institure of Cancer Research alapítása Londonban, mely eredetileg a Chester Beatty Research Institute névre hallgatott. 

A háború után a megváltozott politikai viszonyok, a Munkáspárt hatalomra kerülése miatt más országot keresett magának. Vezetőnk úgy fogalmazott, hogy Beatty szeretett nagyhal lenni a kishalak között. S bár eredetileg úgy gondolta, hogy életét Angliában és Dél-Franciaországban éli le, s a gyűjteményét majd a British Museumra hagyja - tekintettel a korábbi rendkívül jó viszonyukra -, mégis inkább elköltözött, s választása az akkor még meglehetősen szegényes Írországra esett. Fia még 1948-ban Kildare megyében vásárolt házat magának, s maga Beatty is rendelkezett ír ősökkel, hiszen mindkét apai nagyszülője Írországban született. Az ország nagy szeretettel fogadta a dúsgazdag amerikai-angol urat, s számos olyan kedvezményt nyújtottak neki, amik nem illethettek volna meg egy polgárt, ám Beatty vagyona óriási volt...

A már akkor is rendkívül jó környéknek számító dublini Ailesbury road-on vett magának házat, s a közeli Shrewsbury road-on építtetett épületet gyűjteményének, amit 1954-ben nyitott meg a közönség előtt. A gyűjteményt addig csak kutatók látogathatták. Az ír kormány 1957-ben díszállampolgárrá avatta, az első volt a díszállampolgárok sorában. A nyirkos ír éghajlat miatt azonban szívesebben tartózkodott Dél-Franciaországban.

1968. január 18-én halt meg Monaco-ban, s 19-én kihirdették, hogy teljes gyűjteményét alapítvány formájában az ír államra hagyta. Az állam saját halottjának ismerte el, s elsőként a köztársaság történetében, állami temetést  kapott, civil polgár létére. A Glasnevin-i temetőben találjuk szerény, durván faragott kőből készült síremlékét.


Beatty még némi pénzt is hagyott a kormányra, hogy új épületet emelhessenek a teljes, addig is egyre nagyobbodó gyűjteménynek. Nem kapkodták el, az új épület a Dublin Castle falain belül 2000-ben nyílt meg, állami támogatásból és a hagyatékból együtt épült fel. Egy csendes, félreeső térről mehetünk be a múzeumba, amelynek első és második emeletén találjuk a kiállítótermeket, míg a földszinten található az ajándékbolt és a rendkívül jóhírű Silk Road kávézó. Tetőkertje is látogatható. Előzetes bejelentkezés után mehetünk az Olvasóterembe, ahol a gyűjteménnyel kapcsolatos kézikönyveket olvashatunk. Az első szinten a Könyv művészete (Arts of the Book) c. kiállítást nézhetjük meg, a legkorábbi Biblia- és Korán töredékektől, japán kézi festésű tekercsekig, fanyomatokig sokféle szép látnivaló fogad itt minket. A második szinten a Szent hagyományok (Sacred Traditions) című kiállítás a világ nagy vallásait ismerteti: filmbejátszásokkal, tárgyakkal, kéziratokkal, könyvekkel illusztrálja az élet nagy eseményeit a különböző vallások tükrén át.

 Az olvasóterem 

A gyűjtemény látogatása ingyenes, sőt, a hét több napján önkéntes kísérők mutatják be az érdeklődőknek. (Mint Bath-ban, itt is önként jönnek, a szívüket-lelküket adják, hogy a nekik kedves helyről, a gyűjtemény legszebb darabjairól beszélhessenek, közérthetően, érdekesen.) Nem kell jegyet venni, elég a recepció mellett található padnál csatlakozni az aznapi csoporthoz. Szerdán délután egykor, szombaton kettőkor és vasárnap háromkor indul ilyen vezetés, de bármikor máskorra lehet privát vezetést szervezni, nevetségesen alacsony díjért cserébe. A mi vezetőnk egy James nevű középkorú férfi volt. Ahogy megtudtam, a legrégibb és legjobb vezetők egyike egy Kurt nevű úriember. Így mindkettőjüket tudom ajánlani. Az biztos, hogy nem egyórás lesz a látogatás!

Beatty halálának 50. évfordulójára nemrég kiadott bélyegsor

Évekkel ezelőtt, az itt kiállított elbűvölő japán nyomatok, és egy kispatkányokat ábrázoló netsuke miatt szerettem meg a múzeumot. Később, egy remek könyv hatására kezdtem gyűjteni a netsukék képeit a Pinteresten (nem vagyok gazdag gyűjtő, hogy egy eredetit vehessek magamnak, több ezer dollárba kerülnek). Itt, az ajándékboltban láttam kínai fafaragók kezéből származó másolatokat, amelyek legalább olyan alapossággal vannak kifaragva, mint az eredetiek, csak éppen nem drága elefántcsontból vagy értékes fából, hanem olcsó buxusfából készülnek. De nekem ezek is tetszettek, s ugye, "szegény ember vízzel főz". Le is csaptam egy sárkányra, amely összetekeredve vicsorog egy fagömbről. Jól a tenyérbe illik, s ez volt a lényeg, kínai tucattárgy ide- vagy oda. Mindig is vonzottak a tenyérbe szorítható, simogatható kis tárgyak: régen egy ovális jáspiskő, később a barátnőmtől kapott, hasonló formájú fakorong volt a kedvenc, s most ez a sárkány lesz a következő. 


(A bejegyzést a Wikipédia, a gyűjtemény szórólapja, A mariegoestoireland blog és a History Ireland oldalak segítségével írtam.)

2018. február 2.

Szt. Brigitta elhozza a tavaszt

Mostanság olyan felnőttes dolgokkal kellett foglalkoznom, mint meghatalmazás hitelesítése. A konzulhoz kell menni ilyesmiért. Volt valami halvány romantikus elképzelésem, hogy az ilyesmi hogyan folyik, természetesen nem úgy volt, ahogy elképzeltem. Nem kellett bemennem a kozul irodájába, nem ültettek le megkérdezve, hogy kérek-e teát (mégiscsak Írország, ugye), nem váltottunk semmitmondó mondatokat az időjárásról. Ó, én kis naiv. Ő láthatatlan maradt, helyette volt széksor a neonfényes alagsori helyiségben, üvegablak mögött mosolygós titkárnő, kis ki-betolható tálcán kellett beadni az aláírandót, a pénzt - mert fizetni kellett érte, egyetlen aláírásért 30 eurót. Két példány kellene? Akkor 60. Akkor beérem eggyel is... Fizetni csak készpénzzel lehet, szerencsére tudtam erről.

Két perc alatt végeztem, udvarias, pontos és mosolygós volt a kiszolgálás. Féltem az esetleges parkolási nehézségektől és a sűrű forgalomtól (reggelre kaptam időpontot), ezért busszal mentem, ami nekem mindig egy élmény. Mert a busz emeletéről lehet bámészkodni. Ugyan mindig viszek könyvet, de a látvány elfeledteti velem, hogy akár olvashatnék is. S mert olyan szép napsütéses idő volt, éppen eső után, csak úgy ragyogtak a színek. Némelyik kertben már kinyílt nárciszt láttam, s nem is abból a kisfejű fajtából, hanem rendes, nagy nárciszt. Hóvirágot. Dél felé kellemesen friss a levegő, még akkor is, ha bizony fagyosak a reggelek, ma is csak 1 fok volt, a holdfényes éjszaka után. A madarak is hangosak... A cinkék néha már tavaszi dalt énekelnek, amit magyarul "kicsit ér"-nek mondanak, angolul azonban "teacher, teacher". 

Megjelent egy korábban ritkaságszámba menő vendég, egy barátposzáta a kertben, egy tojó. Gyakorlatilag egész nap itt van, ül, és eszi a hájgömböt. Más madarakat elkerget. Lehet, hogy itt fog fészkelni valahol? Elképesztő mennyiséget eszik! A hímet nem láttam. S nagyon agresszív. Még a nála is ritkább vendégeimet, a süvöltőket is elkergeti. Pedig jött egy pár! Sikerült egy kissé elmosódott, de jellemző képet készítenem távcső és telefon segítségével. Ezen jól látszik, milyen kis verekedős dög. "Tollas szarógép" - ahogy V. nevezi. Vannak a tollas és vannak a szőrös szarógépek. Az utóbbiba Oisín tartozik, a fekete szőrű, fehér farokvégű macska, aki elég gyakran felbukkan mostanság. 


Sajnos, a kép jobb oldalába becsillant a folyosóra besütő, padlóról visszaverődő Nap fénye, de talán látható a barátposzáta is.

A legnagyobb ricsaj akkor van, amikor megjelenik négy (két pár) erdei pinty. Mint egy dajdajozó kamaszcsapat, megszállják a kertet, ide-oda repkednek, keresgélnek, megpróbálnak az etetőhöz jutni, de ott vagy a barátposzáta vagy a vörösbegy fogadja őket (utóbbi a barátposzátával nem bír), kis verekedés, odébb szállnak, aztán megjelenik egy rigó, aki azért háromszor akkora, mint bármelyikük, ő is eszeget, addig a másik oldalról a többiek is oda-oda szállnak, végre odaférnek a kajához. A cinkék lassan átszoktak a sokkal nyugalmasabb előkerti etetőre, így már ott is van nekik vizestálka. Aztán a zajongást vízcsobogás és szárnycsapkodás zaja váltja fel: a rigó fürdik. Néha a kis tálka vize is ki van verve: ilyenkor tudom, hogy vagy az ökörszem vagy valamelyik cinke tisztálkodott, nekik elég a félcentis víz a fürdéshez. Reggelente elhúzom a függönyt, s ágyból nézem, ahogy ölik egymást, ahogy keresgélnek, remélve, ide fészkel a közelbe mindegyik, s megint lehet nézni a kicsiket, ahogy még kissé borzas tollal botorkálnak a szüleik után, szárnyrebegtetve kérincsélik a kaját. Csuda látvány!

***

Most, hogy régi iratokat szelektálok, ráakadtam annak a tanfolyásnak az anyagára, amit 10 éve végeztem el, üzletalapítás kapcsán. S az egyik füzetben az alábbi mondat ütötte meg a szememet: a kisvállalkozók legtöbbje nem keres jobban, mintha alkalmazott lenne. S hogy tízből nyolc tönkremegy és feladja az első évek után. Nos, még megvagyok, de ez csakis és kizárólag a férjemnek köszönhető, mert eltart, a hobbimmal együtt.

S nemrég a Shopping Panel is értesített, hogy évfordulóm van, s ezért plusz pontokat adnak. Csodás. Nem is tudtam, hány éve vagyok tag. Megnéztem a régi naplóm, s kiderült, hogy 15! Még egy évforduló.

***

Háttérben kenyerek "beszélgetnek" egymással, csodás illat lebeg a nappaliban, ahogy hűlnek a kenyerek. A múltkor nem fértek el a hűtőben, ezért az egyiket a hideg műhelyben (volt kisszoba) hagytam éjszakára, kis aggodalommal, hogy nem fog-e túlkelni.

Nem kelt. Hatalmas lett, itt-ott szép buborékokkal, bár a rossz kidolgozás miatt sajnos, nem adhattam el, túl levegős lett az egyik fele. Boldogan megettük. De ettől bátorságra kaptam, s most ott altattam mind a hat kenyeret. S olyan szépen lettek! A szoba szinte hideg, de nem hűtőhidegségű, így nem lesz olyan csúnya vastag bőrszerű réteg a talpukon, mint a hűtőben. Igazán elégedett vagyok.

Ma pedig belevágok a leveles élesztős tésztába. V.-t már riasztottam, hogy este neki kell majd a romokat eltüntetnie, mert sosem lehet tudni, valamit elronthatok... 

***

Közben kézen-közön kiderült, hogy bizony, a fenti szomszédék megvették a lakást. Sikerült összeszedni a V. egyévi fizetésénél is többre rúgó beugrót, s megkapni a jelzálogkölcsönt. Hurrá. Vittem volna palack bort szívesen, örülni az örömüknek, de sajnos, nem tartottak minket érdemesnek a jó hírre. Alighanem tartanak tőle, hogy szóba hozzuk a rosszul szigetelt teraszt. Még V. javasolta nekik, hogy erre hivatkozva próbálják meg lenyomni az árat... Vajon sikerült? Ha úgy vesszük, semmi közöm hozzá, hogy megvették-e vagy sem, de korábban minden részletet megosztott velem az asszony, most pedig hallgatnak, mint ... mint... mint azok a kis tollasok a fűben.

2018. január 28.

Sütisikerek

Csütörtökön szembenéztem egy régi mumusommal: a saját készítésű hajtogatott (laminált) leveles tésztával. Ugye, Simona, a szlovák tag, sajnos, költözik, s valakinek pótolnia kellene a népszerű termékeit. A boltban kapható tészták mindegyike valamilyen olajjal készült, vagy nagy százalékban tartalmaz pálmaolajat, tartósítószereket, citromlevet - egyik sem az, amit mernék mások elé tenni egy ilyen piacon. 
 
Nincs mese, neki kell esni. Belevágtam. Még emlékeztem rá, hogy régen a szomszédom és barátnőm akkor kamasz fia, ki ma már családapa és ékszerész, olyan, de olyan leveles tésztát rittyentett tizenévesen, hogy sárgultunk az irigységtől. Egy falatnyi konyhában, mindössze a konyhaasztalt igénybevéve. Akkor talán nekem is menne... Előtte három-négy forrásból tanulgattam a laminálás művészetét, a trükköket, a fogásokat. Aztán utolsóként eszembe jutott az Istennő, Nigella könyve, s igen, találtam benne receptet a tésztához. Mégpedig egy trükköset, ami a hagyományos utat követők szerint alighanem csalás, de Nigella és a receptet neki adó cukrász biztosított róla, hogy így is tökéletes leveles tésztát készíthetünk, kevesebb buktatóval.

A leveles tészta ugye, abból áll, hogy lisztből, tojásból, kevés cukorból, tejből és élesztőből álló, kelesztett tésztatömböt kinyújtunk, közepére egy lapos fagyos tömb vajat rakunk, betakarjuk a tésztával, és együtt nyújtunk ki vékonyra, háromba hajtjuk, hűtjük, majd újra kinyújtjuk, újra háromba hajtjuk, hűtjük, újra nyújtjuk, háromba hajtjuk... Igen, meglehetősen időigényes. Ehhez képest Nidella Lawson a  "How to be a domestic goddess?" (Hogyan legyünk házi istennők?) c. sütős könyvében a recept azt ajánlja, hogy a tészta száraz összetevőit robotgéppel keverjük össze, majd a fagyos vajat szeletekre vágva szintén dobjuk bele a robotgépbe, hogy durvára vágott vajdarabkákkal pettyezett keveréket kapjunk, amit egy másik edénybe öntve adjuk hozzá a tojásos-tejes keveréket, s lazán keverjük össze, de ne dolgozzuk ki. Egy meglehetősen ragadós, durva masszát kapunk, amit egy éjjel állni hagyunk a hűtőben (mint a kovászos kenyeret), s másnap, szobahőmérsékletűre felengedve nyújtunk a fenti utasítások szerint. Tehét nem kell a fagyos vajtömbbel bűvészkednünk, mert annál a lépésnél sok minden elromolhat: felmelegszik a vaj, amitől később olajos lesz a tészta, nem tudjuk tökéletesen körbezárni tésztával a vajat, nem sikerül a kellően vékonyra nyújtás, stb.

Némi izgalommal álltam neki a dolognak, s mindjárt elkövettem egy hibát, túl finomra dolgozta a vajat a gép a liszttel. Ennek ellenére sikerült másnap nyújtani, hajtogatni, szeletelni, aztán fele ment a fagyasztóba, feléből pedig 9 darab 15x15 centis négyszög sikeredett, amire - szintén Nigella receptje alapján - darált mandulából, porcukorból, puha vajból és tojásfehérjéből álló keveréket kanalaztam. Kelt másfél órát, s ugyan nem lett látványosan nagyobb, de reményekkel telve tettem a fagyasztóba, egy másik könyv javaslata alapján. Ugyanis ezt a tésztát kelés előtt vagy kelés után is nyugodtan lehet fagyasztani, s aztán fagyottan kisütni. Tökéletes gyors vendéglátó sütinek.

Másnap reggel tejjel felvert tojással alaposan, többször megkentem, a mandulagombóc mellé raktam konzervcseresznyéket, aztán 190 fokon sütöttem őket 20 percig. S láss csodát! JÓ LETT! Nagyra felpuffadtak, sajnos, nem olyan nagyokra, mint Simonáé, de azért elfogyott mind. Egyet természetesen a Hivatalos Tesztelőnek, V.-nek ajánlottam fel, s ő áldását adta az eladásukra. Megütötték a mércét!
 

***

A másik sikerem a Sacher-torta volt. A Bécsből hozott német nyelvű recepttel ellátott, nagyon giccses, nagyon vastagon festett konyharuha a mosógépben végezte, ahonnan megfakulva került elő, de még így is volt olyan része, ahonnan le kellett róla súrolnom a pelyhekben málló textilfestéket. De már előtte sem volt néhány helyen egyértelmű a recept, pl. hogy hogyan készül a tortát bevonó csokiréteg. 

Egy másik forrásom német nagynénire támaszkodott, s megváltoztatta a receptet, s liszt helyett darált mandulával készítette a Sachert, hogy glutenmentes legyen (hm). Végül egy jó pár éve "túrt", németből fordított osztrák szakácskönyv lett megmentőm, s az abban talált recepttel dolgoztam. Egyértelmű leírás, érthető recept, semmi fakszni, csak éppen a második réteg lekvárt felejtették ki belőle, ami a torta tetejét fedi, pedig a mellé rakott képen is egyértelműen látszott, hogy nemcsak a közepe, de a teteje is szépen át van itatva lekvárral. Kipótoltam. Érdekes csokibevonatot kapott a torta, de amikor elkészültem vele, meglepődve ismertem fel benne nagyanyám csokibevonatát, amit aprósüteményekhez használt. Cukorral, vízzel felfőzött csokikeverék, ami hosszasan szárad, de utána megbízhatóan kemény réteget ad, lehet egymásra pakolni a sütiket.

 Kicsit még buborékos a bevonat, kicsit reszketeg a kép, de a miénk!

(Az már csak utána jutott eszembe, hogy megnézzem a Sacher tortának szentelt oldalt, aminek kellemes képeiből, és szép videójából szintén kiderült, hogy bizony, a torta teteje is kap egy lekvárréteget, s csak aztán öntik le csokival. Az különösen tetszett, hogy a tortát csomagoló hölgy keze egy idős nőhöz tartozik, aki nyilván nem először csomagol, s nem valami ránctalan kézmodellt kértek fel ehhez a feladathoz.)

V. megette a kis torta negyedét (első nekifutásra csak egy 4 tojásos méretűt csináltam), s a maradékot bevitte tesztelésre a Félcsöcsűbe. Az egyik kollégájától nagyon kedves kritikát kaptam, amit azonnal ki is raktam a sütis Facebook oldalamra. Amikor a piacon meséltem egy másik kollégának (aki korábban ajánlott kávézót Bécsben), hogy sikeres volt a próbálkozásom, azonnal kérdezte, nem csinálnék-e a piacra is Sachert, mert ő bizony venne, a kedvenc tortája. Hm. A Sacher nem olyan kellemesen ragadós, dús belsejű torta, mint a kedvenc csokitortám, de a sárgabarack-lekvárnak köszönhetően nem is száraz, valahol a kettő között kellene keresni az állagát. Az előállítása sem költséges, finom sárgabaracklekvárt tudok venni az olaszoktól, mert igazi Monarchiára hajazó próbálkozás volt ez: osztrák recept, magyar cukrász, olasz lekvár, haha...

Egyszer majd kipróbálom dögös feketecsokiból is.

2018. január 22.

Tavaszillat

Utólag eszembe jutott még Bécsről, mennyire meglepett, hogy vendéglőkben lehet dohányozni. Némelyik helyiséget csak egy nyitott ajtókeret és egy felirat választotta el egymástól, jelezve, hogy jobbra üljenek a kisgyerekesek, balra a dohányosok. Szokatlan volt az első este beülni egy kocsma/vendégőbe, s szagolgatni a levegőt, hogy mi is olyan furcsa?! A füstszag volt az. Nagyon elszoktunk ettől!

A másik egy új kedvencem felfedezése volt, a még éppen elcsípett Rubens-kiállításon: Venus frigida (A fagyoskodó Vénusz) a címe, s főleg a kis Ámor szokatlan ábrázolása fogott meg: a kis pufók Ámor, amint egy vékony fátyol alatt, kis lábujjain egyensúlyozva üldögél tegezén, s látványosan fázik. S Vénusz istennő ábrázolása is szokatlan, amint arcán rezignált szomorúsággal, már-már ürességgel üldögél, kerek hátsóját, s neméppen karcsú derekát a szemlélő felé fordítva. Nagyon tetszett. Ki is került képeslap formájában a polcra.


***

Két napja folyamatosan esik (esett) az eső. Az elmúlt héten néha nagyon hideg volt, lefagyott szélvédők fogadták a kora reggel munkába indulókat, de hó, mint Sopronban és Bécsben, nem esett, csak a legmagasabb csúcsok voltak egészen kicsit fehérek. Egész nap pulóveresen mászkáltam a lakásban, s a piaci mítingre is alaposan be kellett fűteni. Tegnap pedig a reggeli kitartó eső után végre eltűntek a felhők, s szinte tavaszias meleg lett, 12 fok. A hóvirág már nem számít meglepetésnek, s a lassan bimbódzó primulák sem. De a krókuszaim még nem bújtak ki, nem úgy, mint tavaly ilyenkor.

A piaci mítingen kiderült, hogy a szlovák Simona, aki egy éve csatlakozott hozzánk, elköltözik, s már nem fog tudni járni a piacra. Megint egy fiatal taggal kevesebb. Szomorú. A piacosok aggodalmaskodtak, hogy mi lesz a finom sütijeivel, amire rászoktak a vásárlók. Ki fog csinálni croissant-t, és más, leveles tésztából készült finom süteményeket? Na, ki jelentkezett erre a feladatra... Én.

Vért fogok izzadni, de mindenki más félve elhúzódott a feladat elől, míg én, aki minden este csendes imát rebeg további megrendelések érdekében, jelentkeztem erre a feladatra, hozzátéve, hogy ha a saját tésztám nem érne fel a feladathoz, használhatok-e boltit? Mondták, nem gond, csak győződjek meg róla, hogy tényleg vajjal készült az a tészta, és nincs benne tartósítószer, próbáljak meg minél jobb minőséggel dolgozni, HA a sajátom nem üti meg a mércét. Of course!

Azóta már kiművelődtem, háromféle recept is rendelkezésemre áll, s most már tudom, hogy az egyenes croissant (alias rongyoskifli) Franciaországban mindig vajjal készül, a formája jelzi ezt, míg a félhold alakú az az "egyszerű" változat, azt margarinnal készítik.

A próbálkozásaimról be fogok számolni.

***

A szombati piacra esőben menten, s esőben jöttem haza. Gyakorlatilag a fejünk tetejét súrolták a felhők, ezért kíváncsiságból a hosszabb, de látványosabb útvonalon autóztam haza, Enniskerry felé, az egyre emelkedő úton. Majd a dombtetőt elérve, a Ballyman úton ereszkedve alá már nem láttam semmit a városból, vagy a tengerből, csak néhány, ködben és felhőben derengő fa mutatta, hogy ott még van település. Csodás volt, de szinte éreztem, ahogy átázom, hiába ültem kocsiban, ez a mindent takaró ködös, vattaként ránkboruló pára úgy tűnt, átáztat mindent. Szottyos volt a táj, éjjel is többször felébredtem arra, hogy az eső vagy az ajtót veri, vagy a kinti lámpa alatti vödörbe csöpög a víz a lámpáról. A közösségi kiskert is bokáig vízben áll, a fák körül, az ágyásokban, a fóliasátrak bejáratánál, mind víz alatt van. Tegnap az ebéd utáni sétánk után odamentem megnézni, mennyire teltek meg a víztartályok, s éppen hangosan csodálkoztam , hogy az egyik tele van, a másik üres, amikor Jonathan, az egyik lelkes kertészkedő rám köszönt a kis fóliasátor mögül, ahol éppen új fűzfa-kerítést készítette a régi kerítés túlnyúlt hajtásainak segítségével. Sajnos, a két tartályt összekötő cső ereszt, ott folyik el a víz.

Kicsit ottmaradtam vele, segítettem dugdosni az ágakat, ami ebben a felpuhult talajban igen könnyen ment. Közben köszönte, hgy csatlakoztam az általa küldött meghívóval a ChangeX mozgalom oldalán a Grow Your Own Food közösséghez, úgyhogy aki akar, az ott megtalál minket, The Headlands név alatt, a Locations-re kattintva. Szombat-vasárnap délelőttre időzítették a kertészkedést. Megbeszéltük, hogy elkezdem a paradicsompalánták nevelését, most nem fogok elkésni, s hogy majd ezen a tavasszal előbb állítjuk fel a támasztékokat, s csak azután ültetjük el a paradicsomokat, hogy ne dőljenek jobbra-balra, s az oldalhajtásokat is buzgóbban fogjuk kicsipkedni. Remélem, így is lesz.

***

A piacra új süteményt vittem, hogy kipróbálhassam a fémkeretet, amit (majd, egyszer) krémeshez szeretnék használni. A kerethez recept is járt, gondoltam, azzal próbálom ki előbb. Egy meglehetősen tömős alaptészta lett belőle, amit vaj helyett olajjal és egy deci limonádéval (!) kellett elkészíteni. Arra ricottából, tejszínből, kevés cukorból és citromos zseléből kevert réteg kerül. Ami sokáig folyós maradt, s kissé aggódva öntöttem a keretes tésztára... Már-már elátkoztam a receptet, amikor kezdett dermedni a ricottás réteg a hűtőben, de addigra szépen átitatta a tömős alapot, ami ettől kellemesen puha lett. Erre jött a citromos-zöldcitromos zselé réteg a tetejére. Ki volt ez találva, kérem. Tulajdonképpen meg is lepett volna, ha egy német recept nem sikerül.

Elég sokat eladtam a piacon, a maradékot pedig V. ette meg, úgyhogy mondhatjuk, sikeres volt. A zseléből ugyan kétszeres adag lett, én ettem meg a maradékot, miután megdermedt,legközelebb kevesebbet fogok készíteni.

A piaci nap meglehetősen jól indult. Alig kezdtem szétpakolni a konyhában, amikor Willie odajött hozzám, hogy nyúljak be a szekrénybe alul. Olyan komoran mondta, hogy megijedtem, csak nem egerünk van, s most ara figyelmeztet a maga érdekes módján? De csak nyúljak, be oda a bal oldalra. Mit érzek? Húzódoztam, senkinek nincs kedve egérkakába nyúkni, de ő csak erősködött. Valami papírt tapogattam, ami azonnal megmozdult, s nagy csattanással eldőlt. Nagyot ugrottam, de már láttam is, whiskey-s üveg nyaka állt ki a vaskos papírcsomagolásból. Boldog karácsonyt, mormolta Willie, én meg sután megöleltem, annyira kedves volt, tudta, hogy szeretem a whiskey-t. "Esténként meg megiszogathatod a tűz mellett." - mondta. Alighanem a jókora szülestésnapi tortája miatt kaptam az ajándékot, ugyanis azt én csináltam, még decemberben, s meglepetésként köszöntöttük fel. 85 éves volt.


***

Időközben ötletet kaptam, mégpedig Belgiumból, a merveilleux nevű süti ötletét. Teljesen új volt nekem, sosem hallottam róla, de a leírást és a képeket látva, azonnal adtam tovább az ötletet Emilie-nek, mert kiválóan lehetne partikon felszolgálni ezt a süteményt. Ami nem egyéb, mint két kis kerek habcsóklap közé kanyarított keményre vert tejszínhab, amit lehűtve újabb réteg tejszínhabbal kennek le, majd az egészet valamilyen csokireszelékbe, tört mogyoróba s egyéb érdekességekbe lehet hempergetni, majd kis kapszliban tálalni. Elsőnek a felhőcske szó jutott eszembe róla, aztán kiderült, másnak is, és egy angol oldalon már Cloud cake-nek, felhőtortának elnevezve láttam viszont. Köszönöm az ötletet, Szilvi, ki fogom próbálni.

A kávézónak amúgy is kellenek az új ötletek, mert úgy tűnik, Emilie hamarosan távozni fog, s akkor Ray-nek minden energiájára szüksége lesz, hogy Emilie tehetségét pótolja.

2018. január 18.

Bécs-Sopron-Bécs

A szokásos utazás utáni mosógépzúgás az aláfestő zene, lassan végzek azzal is. Tegnap a kissé behavazott Wicklow látványa fogadott minket, persze, csak a hegyeken. A beígért erős szél és rengeteg eső szerencsére már azután érkezett meg, hogy este tízre hazaértem a piaci mítingről, s behúztam magam mögött az ajtót. Reggelre a madáretető átkerül a kert másik végébe, tele lett minden vödör vízzel, s szottyanós lett a talaj. Így 6 nap távollét után észrevettem, hogy sok cserépben kétcentisek a tavaszi virágok hajtásai, s hiába Fionn és a közeledő Georgina nevű vihar, minden élénkzöld ás tavaszias. A sziget északnyugati felén bizonnyal más az időjárás, de itt a tenger mellett már inkább idegen a havas domboldalak látványa.

Ez volt olyan fura Bécsben. Hogy szürkén feküdt a város, valahogy kifakultak a színek, a hideg megtompította a járdák szürkéjét, a parkok fatörzseit. Úgy tűnt, csak a villamosok pirosa töri meg ezt. A zöld sziget után szürkének találtam Sopront és Bécset. Pedig igen nagy ajándékot kaptam, a második reggel Sopronban felébredve odakint kétcentis hó fedte a világot! Én még így nem örültem hónak, ugrándoztam az ágyon, mint egy gyerek. S az egyik legemlékezetesebb a vonatút volt, Bécs felé, a csupafehér mezők mentén (ahol feltűnő volt a sövények hiánya), a havas mezőn átrohangó őzcsapat, a távoli dombok fehérje, a hó roppanása a talpunk alatt... Mese!

Apám születésnapi ünneplése jól sikerült, de valahogy szomorú is lettem, olyan kicsinek tűnt a lakás ennyi év után. Kerengtem a konyhában, a fürdőben, pedig nagy lakás, mégis, most szűknek tűnt. (Pedig nem nőttem). A fikusz, ami több mint 40 éves, s már Marcaliból költözött ide velünk, hatalmas, kusza ágakkal, seprűnyélre támaszkodva, több méter magas. Még mindig ugyanaz az edénye, ami alá egyszer beszaladt, s beszorult az egyik  tengerimalacunk (illetve nem volt hajlandó kibújni alóla). A soproni utazással együtt véletlen egybeeséssel hirtelen rám/nk zúdult nagyanyám romladozó házának gondja, helyrehozhatatlan, csak óriási költséggel, ki kellene pakolni, el kellene adni. Ezek a  felnőttes dolgok engem riasztanak, de meg kell majd oldani őket.

A bécsi reptérről bejutni a főpályaudvarra, majd vonatozni Sopronig, zökkenőmentesen ment, mert öcsém ajánlott útvonaltervezőt (ÖBB Scotty alkalmazás, igen jó), így mindenhová hamar odataláltunk. Megérkezésünk és a vonat indulása között (óránként megy közvetlen járat Sopronba!) volt idő egy bécsiszeletre, és sörre. Otthon barátnőm várt az állomáson, vlt alkalmunk beszélgetni az egyetemi irodájában - az egyetemen most már egy másik volt kollégám a rektor... A régiek fotóit nézegettem, hogy' megöregedtek! Aztán öcsémék... Szinte együtt értünk vele haza a házhoz. Az elmúlt hónapokban fürdőt-konyhát újítottak fel, irigykedve forgolódtam a padlófűtéses fürdőben, csodaszép lett mindkét helyiség. Tágasabbnak, modernebbnek tűnnek, jól kigondoltan berendezve... A macska (Cicus=Murgit) előszeretettel fekszik el a fürdő padlóján, magát melengetve.

Másnap délelőtt a belvároson át sétálva meglátogattuk kedvenc könyvesboltomat, barátaimmal. Jó volt látni őket, ha most hazaköltöznék, amolyan bázisom lenne ez a bolt. Utána születésnapi ebéd, óriási adagokkal, a Jégverem fogadóban. Csülök!!! Nem is bírtam befejezni a fogást. Apámat ellenben már a lakásán ünnepeltük, egy igen tömős szilvásgombóc névre hallgató tortával és az általam neki készített sütis "élettúttal". Ennek nagyon örült, végre a kezében volt olyasvalami, amit én készítettem, mert még sosem evett a sütijeimből, s gyanúm, hogy ezek is megmaradnak majd a többi becses tárgy közé kirakva.

Sokáig beszélgettünk... aztán ismét öcséméknél éjszakáztunk. S másnap reggelre fehér lett a város! S a délutáni vonatút alatt lenyűgözve kattintgattam, muszáj volt emlékbe elrakni a sok képet.

Bécs. A Vienna Card segítségével utaztunk rengeteget villamoson, ez némelyik múzeumba, étterembe kedvezményes belépőt biztosít. A sok-sok szépséget a képtárakban csak kisebb adagokban lehet befogadni, megcsömörlik tőle az ember. Olyan város ez, ahová többször kell visszamenni. Sajnos, a Schiele- és Klimt-gyűjtemény zárva volt felújítás miatt, de így is sikerült megnézni az Albertina állandó kiállítását, és a Szépművészeti múzeumban a Rubens-kiállítást, mielőtt bezár. A dómban jó volt elüldögélni, égig meredő falakat csodálni. Még nem vették be a betlehemet. S közben  persze, "higítottuk" a kultúrálódást rengeteg kávéval, schnapps-szal, sok ajánlást kaptunk, hol mit kell enni. Sajnos, volt, ami éppen felújítás alatt áll, a másikban nem volt Sacher-torta (ami, ugye, kötelező). A Hawelka kávézóban kapott torta a hűtőből érkezett az asztalhoz, hideg volt, és kissé tömősen száraz, de becsületből megettük. S a véletlen folytán egy ajánlott vendéglőhöz közel volt egy konyhabolt, amit meg akartam nézni, s mellette - jé! - egy másik, ahol rengeteg sütikiszúró fogadott, alaposan bevásároltam. 

A belváros a dómhoz közel kissé lószarszagú, a fiáker órabére megdöbbentően drága (Dublinhoz képest pláne), ez a környék nagyon túristás, tele rengeteg, a logókról felismerhető holmikat árusító bolttal, mintha a Grafton street-et odarakták volna a Szt. Patrik-katedrális mellé. Nem tetszett. De az épületek hatalmasak, a régi birodalmi időszakra emlékeztető szobrok mindenhol, lovon ülő katonák és hercegek néznek el a messzeségbe, míg mi, kis alattvalók, nyakbehúzva igyekszünk a szemerkélő esőben a következő fekete felé. 

Szállásunk az Augarten mögött volt, egy apartmanházban, amit csak felsőfokokban tudok jellemezni. Egy studió-lakást béreltünk ki (nem tévesztendő össze a későbbiekben emlegetett stúdióval...) Ez is padlófűtéses hely volt, V. már tegnap este mondta, hogy hiányzik neki a kellemes meleg, gyorsan kihűló lakásunkban ez nem csoda. Az apartman a Steiner Residences épületében van, V. talált rá az AirB and B-n, de a booking.com oldalon is hirdetik magukat. Nem kifejezetten belváros, de a 2-es villamossal tíz-tizenöt perc alatt bent van az ember a központban. (Autósoknak: sajnos, a parkoló a házzal szemben fizetős.) 

Belső udvarra néző lakást kaptunk, kis belépő, nappali tévével, kanapéval, extra asztalkával, kis konyha,  mikró, mosogatógép (!), edények, hűtő, külön WC, a fürdőben szekrénybe rejtett mosógép "grátisz" tablettával, szárítóállvány, vasaló... A padlófűtésnek köszönhetően egy éjjel leszáradtak a ruhák, remek dolgunk volt. A kapun belépés kóddal, kóddal nyílt a kulcs-széf is, csipes kulcsocska... Mindez elég baráti áron. Bármi kérdés volt, pár percen belül jött rá válasz emailben vagy sms-ben. Talán csak a fürdőben lévő, negyedóránként hangosan szisszenő erősen illatozó légfrissítő zavart, és a bőrfelületekbe belevarrt logó, de hát istenem, ez Bécs, ilyesmi szinte várható volt. Sehr gemütlich!

Bolt, ATM, villamosmegálló a sarkon, érdekes vendéglők tíz perc sétán belül. Így voltunk igazi osztrák vendéglőben, zsidó vendéglőben, és egy cseh helyen. S mindenhol, nagyon jót ettünk, ittunk. Igaz, hogy a kaputól egy ajtóval odébb két "stúdió" (= kupi, "olyan" masszázsszalon) is fogadta vendégeit, de igen diszkréten, csak a kirakat vörös függönye és neonfénye árulkodott arról, hogy itt szexet kapni. Láttunk is bemenni egy öreg bácsikát, banyatankkal, aligha a bevásárlást vitte oda, haha.

A bécsi tömegközlekedés remek volt, főleg villamosoztunk, V. nem rajongott a metróért. A reptérről való bejutáshoz a Schnellbahn-t javasolnám, mert a legolcsóbb, úgy 5 euró, a közvetlen reptéri vonat igen drága, 18 euro, a busz pedig lassúdadnak tűnt, több mint félóra volt kijutni a reptérre, s a Vienna Card-dal 7 euróba került fejenként. A vonatok, villamosok tiszták, öregecske gépeket és újakat is láttunk. A múzeumi belépők elég súlyosak, de az a rengeteg szépség mindent megért. 

Ami feltűnő, az a sok külföldi, másvallású, hogy így mondjam. A környékünkön sok volt az orosz felirat, arab bolt, fejkendős hölgyek sokasága, kisbabákkal. Még életemben nem láttam abaját árusító, kizárólag muszlim hölgyeknek szánt ruhaboltot, itt egy ilyet találtunk egy megszűnt konyhabolt mellett. 

A szállás közelében rabbiképző, magas falak, cctv-s kamerák mögé rejtőzve, úgy tűnt, őrzik. Talán a környék, talán emiatt volt a közelben zsidó étterem, ahol a magyar pincérnőnek köszönhetően sikerült megbírkózni a német nyelvű étlappal, s nagyon finomat enni. Bolgár, grúz ételkülönlegességeket/salátákat kínálnak, de a Facebook-ra feltett üzenetemet héberül köszönte meg a tulajdonos.

Bécs. Szép volt, jó volt ez a pár napos szünet. Visszamennék. S lehet, hogy erre majd sor fog kerülni, mert a repülőjegy ára jó volt. S Sopron vonattal alig másfél óra.

(S most hirtelen elfogott valami könnyes, megmagyarázatatlan szomorúság, mi lehet, honvágy? Talán mert láttam a régi lakás szürke falait, az ezer éve ott függő plakátokat a wc-ben, a barnuló képet egy régi Év Madarával, Aput, egyre öregebben, a régi kollégákat már túl a hetvenen, a Botankert ismerős fasorát a leszálló sötétben, az állomást, öcsém fiait, egyre változó, már-már kamaszodó arccal, a régi ismerős utcákat, részleteket, amikre eddig ügyet sem vetettem, s most valamiért fontos volt, hogy még egy képet gyorsan ellőjek az Orsolya-tér templomáról... Fura!)

2018. január 8.

Melaszos süti

Elvileg már teljesen vissza kellett volna hogy álljak a rutinra, de nagyon nem megy... Ma például még a városba sem sikerült magamat elrugdalnom, hivatkozva a juj-de-nagy-hidegre, ami először -2, majd +2 fok volt... Ezzel már narancssárga riasztást vívott ki az íreknél. Erre tekinttel alaposan feltöltöttem a madáretetőket, de a rigókat és az ökörszemet sem zavarta a hideg, mindegyikük megfürdött a maga tálkájában.

Közben New York-ban -12 fokok vannak, mégsem kap a szívéhez senki. Vagy legalábbis nem annyira, mint itt, az ilyen kis semmi hideg hallatán. Jó lenne itt is egy kis hó és hideg, talán még nem késő... hiszen értek már minket meglepetések februárban, sőt, Húsvét idején is. Némely virágom már kibújt a földből, így ki is raktam az egyik, különösen lelkes nárciszokkal teli virágkosarat az ajtó elé, hadd érje őket jobban a nap. Mert a nap az süt.

S bár mára vártam, a Németországból megrendelt új kiszúróim sem érkeztek meg. Ez egészen lehervasztotta a sütési kedvemet. mert semmi sem dob úgy fel, mint egy új kiszúró. Tegnap a kádban, a forró víz alatt élvezkedve jutott eszembe, hogyan tudnék a puttó kiszúrómat egy szívvel kombinálva Bálint-napra új formával kirukkolni. Mert már arra készülnek a sütidekorálók. Szívlakat, angyalka kerek popsival, lesz itt minden! 

De addig is, egy télies sütirecept következik. Eredetileg Martha Stewart recepje, de én a Not Martha nevű oldalon találtam meg, egy Seattle-ben élő, rendívül találékony hölgy, Megan honlapján. A süti egyszerű, de nagyszerű, nem kell a tésztát hűteni, azonnal használható. Kis fagylaltoskanállal szaggattam ki egyforma méretűre a sütiket, de akinek ehhez nincs kedve, az kisdiónyi halmokat szakítson a tésztából, gyorsan formázza golyóvá a két tenyere közt, s kész is a süti. Aki csillogós felszínt akar, az hempergesse durva kristálycukorba.

275 gramm sima liszt
1.5 teáskanál szódabikarbóna
1 teáskanál fahéj
0.5 teáskanál őrölt szerecsendió
0.5 teáskanál só
225 g kristálycukor (én barna cukrot használtam)
160 gramm puha vaj
1 nagy tojás
60 ml melasz (olajozzunk ki egy nagyobb evőkanalat, hogy a melasz könnyebben kifolyjon belőle, s mérjünk ki négy evőkanálnyit)

A hempergetéshez egy kis tálnyi durvára őrölt kristálycukorra lesz szükségünk.

A vajat a cukorral simára keverjük, majd belekeverjük a tojást, és a melaszt. Azután hozzáadjuk a száraz hozzávalókat. A tészta könnyen összeáll. Kisméretű fagylaltoskanállal egyforma golyókat mérünk ki (vagy kisdiónyi mennyiséget tépünk le a tésztából), golyóvá formázzuk, s belehempergetjük őket a cukorba. Egymástól kb. 6-7 centis távolságra sütőlapra rakjuk őket, s 180 fokon (vagy 160 fok, ha légkeveréses a sütőnk) 10-15 perc alatt megsütjük őket. Kissé ellapulnak, a tetejük, mint a képen, megrepedezik. Kihűlés közben tovább szilárdul, ne süssük túl.

***

Tegnap művelődtünk, s elmentünk a National Gallery Frederic William Burton-kiállítására, mielőtt a jövő hétvégén bezár. Pár éve az ő festményét választották az írek a nemzet legkedvesebb festményének, s ezt ma meg is nézhettük, testközelből. Nagyobbnak gondoltam. Úgy néz ki, mint egy olajfestmény, pedig valójában vízfestmény. Kicsit túlságosan romantikusnak találom, az az igazság, de valóban csodásan van megfestve, rendkívüli részletességgel, amin el lehet időzni. Különösen tetszik a megtépett, szirmait hullató rózsa a kép bal alsó sarkában, utalva a szerelmesek tragikus történetére. Talán ez a tragédia az, ami megfogta a szavazókat.  Burton pályáját miniatűr képek festésével kezdte, ezért is van minden részlet rendkívüli aprólékossággal kidolgozva a képen. Lassan, nagy alapossággal szokott dolgozni minden festményén. A kiállítást "dúsították" - ha szabad így mondani - Burton pályatársainak, mentorának, felfedezettjeinek festményeivel, sőt, még a londoni képtárból is hoztak képeket abból az időszakból, amikor ő volt az igazgatója. 

Amikor már kezdtem pilledni a sok szépségtől, akkor újra végigsétáltam a képek előtt, s "kedvenceket" kerestem rajta. Találtam is. Egyszer sok éve a középkori képeknél ugyanezt játszottam, vagyis hogy hány macskát találok a képeken. Meglepően sokat. A haldokló szent ágya alatt elrejtve, sarokban játszadozva, padlón egerészve elég sokszor feltűnnek a képeken. Itt egy alvó hölgy társaságában szúnyókált egy macsek egy párnán, míg egy másik képen, csak úgy mellékesen egy fukszia-ág (másik kedvenc) hajolt be a képbe. 

(Az én kedvenc festményem a galériából Caravaggio Krisztus elfogatása, a második lett a szavazás alkalmával.)

Közben felfedeztem, hogy egészen baráti áron lehet csatlakozni a galéria baráti köréhez, mely sokféle előnnyel jár. Meg is lepődtem, mert a Little Museum éves tagsági díjához képest a 80 eurós ár bizony baráti. Amikor majd befutnak a kintlevőségeim a kávézótól (nagggyon jó bevételem volt decemberben!), akkor csatlakozom majd.

Eredetileg azon az új villamos vonalon akartunk végigvillamosozni, amit december elején nyitottak meg. Nagyon örülök neki, mert az északi oldal színházait is el tudom úgy érni, hogy nem kell, mint eddig, hazafelé átcaplatnom késő este a nem túl biztonságos O'Connell street-en a St. Stephen's Green-ig a folyón át. Nem találtam jó térképet róla, de ennek a cikknek a végén, miután megnéztük a sínvonal kialakításáról készült fotókat, megnézhetjük, merre is megy az északi oldalon a régen várt új vonal. A háztulajdonosok már előre dörzsölték a markukat, mert az ingatlanok árai már az építkezés hírére hatalmasat ugrottak az eddig nem annyira kedvelt, kissé lepukkant városrészekben. 

Most már csak abban reménykedem, hogy idővel ide is meghosszabbítják a vonalat, ahogy már többször terve vették, s akkor igazán kellemesen be lehet majd villamosozni a belvárosba tőlünk is.

Nos, erre most nem volt időnk, így, hogy ne csak a szemünk lakjon túl, elmentünk a Farm nevű vendéglőbe ebédelni. Olyan finom, csupa zöld színű zöldségből álló, vajon vagy olajon csak kicsit megfuttatott, még roppanós zöldeket ettem, hogy jobban örültem neki, mint a fácánmellnek. 

***

V. nemrég összefutott a fenti zajos szomszéddal, aki közvetve elnézést kért a múltkori ominózus zajongásért. Hogy a kicsi babára figyelni kell, mert a középső fiú bántja, sok az idegeskedés, hamar "elszakad" a cérna, fáradtak satöbbi, satöbbi. A száján nem jött ki az apologies, de V. szerint e magyarázkodás annak vehető. 

Karácsony napján felvittem a gyerekeknek két mini házacskát és egy nagy halom édességet, s odaakasztottam az ajtójukra. "Cserébe" pár napja a nagyobbik fiúcska becsengetett, küldték a szülei egy üveg borral és egy kis doboz csokival, mondván, finom volt az ajándék. Személyesen régen láttam őket, beszélgetni sem volt alkalom, így nem is tudom, költöznek-e, vagy sikerült összeszedni a beugrót a jelzálogkölcsönre, megvenni a lakást, s maradnak. Magamban lezártnak tekintem a dolgot, s berendezkedtem arra, hogy az elkövetkező fél évtizedben gyermekrohangálás zaját halljuk majd néha fentről, esetleg szülői ordibálással megspékelve.

De "better the devil you know", ahogy azt már Kylie Minogue is megénekelte... S ez a mi lakásunkra is érvényes.