2017. szeptember 17.

Drukkolnak az írek

Nagy meccs volt ma, Mayo megye csapata játszott Dublin ellen, az országos bajnokság döntő játszmája, írfoci meccs volt. Soha nem voltam írfoci-rajongó, nem úgy, mint Trish barátunk, aki a legtöbb Clare-meccsen kint van, csuklóján a megye színeit viselve, fonott szalagon. Igazából nem is tudom, hogy valóban drukkol-e nekik, vagy csak a megyéje iránti lojalitásból teszi, mindenesetre ha Clare játszik, Trish aznap biztosan nem ér rá.

Akarva-akaratlanul is észre kellett vennünk, hogy valami nagy döntő készül, mert ahogy nyugaton jártunk a Wild Atlantic Way-en való pár napos tekergésünk során, alig értünk be Mayo megyébe, feltűnt, hogy majdnem minden zöld-piros szinű. Nem túlzok, minden ház, bolt, farm- vagy birtokbejárat, üzletkirakat, egyéb útszéli tájékozódási pontok, vagyis MINDEN fel van lobogózva, vagy a hurlingcsapatot éltető táblák vannak leszúrva az út mentén, amelyen különféle üzletek és vállalkozások küldenek lélekemelő és buzdító üzenetet a megyei csapatnak. Még egy nagy fotót is láttunk, amin egy kisfiú és díjnyertes, csapatmezfelsőt viselő birkájával üzen nekik. Vagy talán be volt festve a birka? Olyan gyorsan suhantunk el a tábla mellett, hogy nem láttam pontosan, de a festésre is találtam példát:


Mert ha drukkolás, akkor nem ismernek visszafogottságot az írek.

Az ország nyugati fele még így, a hűvösebb idő beköszöntével is meglepően tele volt turistával, pl. tegnap este Westportban nem kaptunk asztalt egyetlen olyan helyre sem, amely a kinézettek, és a szállás recepciósa által ajánlottak voltak. Továbbá nem volt szabad repülőjegy az Aran-szigetekre sem, ahová egykor mint ifjú házas vágytam, de az andalgós, naplementecsodálós világvége-érzethez komppal lehet (főleg) odajutni, de a komp és én nem vagyunk barátok. Így, amikor kiderült, hogy az elkövetkező 3 napra nincs repjegy, hamar meghátráltam, s mentünk tovább.

Bár mint írtam, nem érdekel az írfoci, de a megye csupa zöld-vörösbe öltözöttsége azért magával ragadó volt. Valahol a rádióban még korábban elcsíptem egy beszélgetést a Mayo-megyeiek esélyeiről, s feltűnt, hogy valami ősi átkot emlegetnek, ami miatt a megye csapata 1951 óta nem nyert országos bajnokságot. Még a külföldi (feltehetően kelet-európai) pincérnő is erről mesélt hosszan, amikor megkérdeztem tőle, hogy mikor ér véget a szezon a szállodában, ahová végül betértünk enni Westportban. Elmesélte, hogy hétfőn még az iskolák sem nyitnak ki, mert vagy az örömüket, vagy a bánatukat fogják majd a szülők sörbe fojtani vasárnap este.

Hazafelé a főúton még a megyehatáron kívül is, egészen Dublinig láttunk táblákat, a nagyobb körforgalmak mentén minden tele volt tűzdelve velük, a főút feletti utak hídjait feliratok, zászlók és üzenetek borították, sőt, egyik helyen gyerekek ugráltak zászlókat lengetve, alighanem a meccsre tartó Mayo-megyeieket buzdították volna. A legmulatságosabb az volt, hogy az egyik hídon szintén gyerektársaságban, egy papnak öltözött ember lengetett egy hatalmas keresztet, csupa vörös és zöld zászlóval körülvéve. Az átokra célzott a furcsa öltözetével!

Mert egy papi átokról van szó, ma utánanéztem a neten. Mayo 1951-ben lett utoljára bajnok, s a legenda szerint a csapat diadalmasan vitte haza egy teherautó platóján utazva a Sam Maguire-kupát (amit csak röviden Sam-ként emlegetnek a plakátokon, pl. Bring home Sam! Bring Sam back to the West! (vagyis Hozzátok haza Sam-et! Hozzátok vissza nyugatra Sam-et!) Útközben a lelkesen ünneplő csapat Foxford városkában egy temetés mellett haladt el, s nagy örömükben - így szól a történet - elfeledték megadni a halottnak kijáró tiszteletet, s nem álltak meg. A temetést vezető pap (mások szerint a halott egy hozzátartozója, egy asszony) megátkozta a csapatot, mondván, hogy Mayo addig nem lesz újra bajnok, amíg az akkori győztes csapat utolsó tagja is él.

Az átkot sokszor emlegetik, s a sokadik vereség után még a legcinikusabbak is megrendültek abbéli hitükben, hogy Mayo egyszerűen nem elég erős csapat, hogy nyerjen, valamin mindig elúszott a győzelem, főleg a meccs második felében szoktak hibázni. Közben lassan-lassan megöregedtek, meghaltak a csapat tagjai, s ma már csak ketten élnek: – Paddy Prendergast és Dr. Pádraig Carney, előbbi Kerry megyében él, utóbbi Kaliforniában. Az átok annyira foglalkoztatta az embereket, hogy még egy ír nyelvű művészi rövidfilm is készült nemrég, amelyben orvos főhőse óriási dilemma előtt találja magát: a bajnoki meccs előtt kiderül, hogy egyik, rossz állapotban lévő betege nem más, mint az egykor győztes Mayo-i csapat tagja...

Hogy, hogy nem, Mayo-nak azóta nem sikerült a Shannon folyó túloldalára, hazavinnie a kupát, pedig már több mint nyolcszor jutottak a győzelem közelébe. Utoljára ma délután, igen-igen szoros küzdelem mellett kaptak ki, s a kupa Dubliné lett. A még élő csapattagok szerint az átok butaság, maguk sem tudják, hogyan kezdődött, mert, ahogy a 89 éves Dr. Carney mesélte, a csapat nem egy teherautó platóján utazott haza, hanem kik autóval, kik vonattal, nem is tudják, vagy emlékeznek rá, hogy elmentek-e temetés mellett hazafelé, számukra rejtély, ki kezdte a sutyorgást a megátkozott csapatról...

De ez a lényegen nem változtat: Mayo ma ismét kikapott. A csodás hangulatú drukkolás nem hatott, a felzászlózott megye ma nagyon szomorú. Képzelem, milyen lehet a hangulat... Az biztos, hogy az a kedves, csevegős pincérnő ma nem fog a műszakja végeztével hazamenni, hanem a búsongó drukkereknek fogja egyre csak vinni a söröket...

2017. szeptember 4.

"Még nyílnak..."

Éééééés... szeptember! Innentől kezdve sűrű lesz az élet, iskolakezdés, Halloween, s azután - suttogva mondom - Karácsony. Már megkaptam az első karácsonyi megrendelést, december elejére, a fodrászomtól. Nagyon szeretem, ha valaki ennyire előre gondol, az én dolgom is könnyebb ettől.

Múlt péntek reggel már érezhetően sűrűbb volt a forgalom, a boltban a nyári reggeli pangás helyett iskolai egyenruhás lányok sürögtek, keverve a közeli fiúiskola diákjaival, vették a kis kajájukat, csicsergés, térdig húzott kék zoknik, tömeg a pénztáraknál, néhol kis csoportokban kamaszos lelkendezéssel örvendeztek egymásnak a nyári szünet után.

Amikor jöttem haza a városból, szállítás után, a szemközti sávok végig tele voltak autóval. Araszolt a nép a munkahelyek felé, kicsit korábban, hogy az iskolai forgalom ellenére beérjenek időben. S ugyan reggel kicsit csípősebb már a levegő, s V. lassan-lassan sötétben kel, de rá pár órára már megint kellemesen langyos az idő, süt a nap, vagyis... jobbára süt. A hétvégén olyan esők voltak, hogy könnyedén feltölthettem újra a víztároló 100 literes edényt a vödrökbe gyűjtött vízmennyiséggel, s megint elő kellett vennem az erre a célra félretett kiszolgált konyharuhákat, s itatgatnom a vizet az ablak elől.

Most már biztos, hogy a víz egy emelettel feljebb, a keretek között talál magának utat le hozzánk, ugyanis a telepkezelő cég által bérelt emberek voltak ablakot pucolni, olyan kefével, amelyből folyamatosan dől a víz. S amint az ember a hosszú nyeles kefével a fölöttünk lévő lakás ablakait kezdte mosni, alul, nálunk megjelentek a problémás helyen a vízfoltok... Rezignáltan feltöröltem, otthagytam a ruhákat, amíg befejezték a nesze-semmi-fogd-meg-jól módra végzett ablakpucolást, s végigtapostak az előkerten. Mert a hosszú kefenyél miatt messzebb kell állni az ablaktól, esetünkben a talajtakaró növényeim közepén. Nem szóltam.

A hátsó ablakaimról elfeledkeztek, az oldalsó ablakok elől el sem húztam a növényeimet, mert tudtam, hogy a széles kefével nem fognak a keskeny ablakszemekkel bíbelődni. Nagyon úgy tűnik nekem, hogy az egyetlen ember, aki a cég megbízásukból elfogadható módon végzi a munkájáét, az a kertész, aki - a fenyegető eső ellenére - például most is nyírja a füvet, s kérés nélkül is be-betér a fűnyíróval a közösségi kiskertbe, s körbenyírja az ágyásokat.

***

Ugyanilyen odaadást mutatott irányunkban Róbert, aki márciusban szedte rendbe a konyhát és a fürdőt. Bár szó volt róla, nem jelentkeztünk nála festés ügyében. Mert a kipakolás gondolata olyan nyomasztó volt, hogy próbáltuk halasztgatni, amíg lehet. De most már van dátum, s ezt közvetve a pocsék fűtési rendszernek köszönhetjük.

Azt talán már írtam, hogy a melegvíz  koszolódik a melegvizestartály fémburkolatáról leváló szennyeződéssel. Ez amolyan általános probléma mindenhol, ahol ilyen a fűtési rendszer. Elvileg van mód a szennyeződés kiszűrésére, de annyira félünk attól, hogy valamit elrontunk ezen az átláthatatlan rendszeren, hogy nem merünk hozzányúlni. (Talán majd megkérem Róbertet, tegye meg.) 

No, a lényeg, egyik este az általa felszerelt WC tartály csapja nem zárta el magát, csak folyt, folyt. Ettől pedig a víztartály a hálószoba melletti kuckójában (itteni nevén "hot press") folyamatosan utántöltötte magát, elég hangos csurgással, amitől nem lehetett aludni. Bizgettük a wc úszóját, de nem szűnt meg a probléma. Elzárni nem mertem semmit, nehogy a fűtésben tegyek kárt. Végül a jó fülemre fordulva, egy párnával a fejemen aludtam, V. pedig kivackolt a nappali kanapéjára. S reggel üzentem Róbertnek, segítség, tanácstalanok vagyunk. Kijönne? S akkor már a festést is megbeszélnénk, tettem hozzá bátran.

Kijön, mondta, amikor este visszahívott, ugyan már el fog múlni este 8, mire ideér, de kijön. Ideautózik Dundrumból, ahol szintén volt egy jelenése, a napi munkája után. Szabadkoztam, nem akar-e inkább hazamenni, mégis, este van már. Nem, ő csinálta a WC-t, ő fogja megnézni. Még ma.  (Erről eszembe jut az a dundrumi vízvezetékszerelő, akit egy ír ismerős ajánlása alapján próbáltam kicsábítani hozzánk, amikor még Sandyfordban laktunk, Dundrumtól tíz percre kocsival. Az volt a válasza, hogy hívjak valaki helyit...) 

Várakozás közben körbesimogattam a tartály tartozékait, könyékig a vízben, itt-ott nyálkás bevonat úszott odébb, s a tartály alján már ismerős fekete kis szálak lebegtek, a melegvíz elkerülhetetlen "tartozékai". Nem láttam változást. Csak vagy tíz perccel később figyeltem fel rá, hogy nem hallok csurgást. Elállt! Megjavítottam!

Égő füllel hagytam üzenetet Róbertnak, aki hamarosan visszahívott, hogy indul, most már idejön. Ránézett a tartályra, s azonnal mondta, hogy ezekben a modern WC-kben a befolyónál finom szűrő van, akárcsak a csapokon, s az tömődött el a vízben úszkáló szennyeződéssel, amit nyilván a tapogatásom közben megmozgattam. Örüljek, hogy nem volt szükség alaposabb átmosásra. Mert ahhoz szerelni kell, nagyobb meló. Aztán elmagyarázta, hogy a hot press-ben melyik cső mihez vezeti a vizet, mit lehet, s mit nem lehet elzárni, ha megint probléma lenne. Továbbra sem nyúlnék hozzá örömmel, átláthatatlan, logikátlan csőgubancnak tűnik az egész nekem, a hozzá nem értőnek. Emlékszem, ez a gubanc még egy ír vízvezetékszerelőt is nevetésre ingerelt, s kérdezte tőlem, hogy ezt ki rakta ide?! Válaszom nem volt erre, csak átkom...

S akkor - mély lélegzet, elszántság - megbeszéltük a festés részleteit. Egyelőre csak a hátsó traktust és az oda vezető folyosót festetjük, a nappali bonyolultabb lesz, a sok könyv és a polcok miatt. Mivel Róbert cégének Facebook oldalán nem láttam újabb fotókat, azt gondoltam, lazább a nyara, erre kiderült, annyi munkája van, hogy nem ér rá fotókat felrakni, a telefonüzeneteket is csak este hallgatja meg, napközben nem ér rá azt felkapkodni. Nem csodálom, ha ennyire gondosan, áldozatosan végzi a munkáját, s képes a nyafogásomra lejönni... Novemberre írt be bennünket... akkor lesz ránk ideje. Megnézte a konyhát is, hogy rendben van-e minden, meséltem, milyen öröm most dolgozni a fényesen megvilágított pultokon...

Azóta még a hihetetlen is megtörtént, elmentünk a közeli DIY boltba, együtt V.-vel, s festékeket választottunk, van az előszobára szép vörös Sierra Vista, a hálószoba falára Gatsby Blue és French Mist (szürke). Hangzatos nevek... s lehet majd hozzájuk függönyt és lámpaernyőt választani, s úgy rendezkedni, mintha ez a sok problémával és amatőr megoldásokkal megáldott lakás a miénk lenne. Ellentétes érzelmek kísérik ezeket a dolgainkat, mert az ember egyszerre sajnál tüneti kezelésként festést kifizetni a penészesedésre, mert lehet (sőt biztos), hogy idővel meg kell azt ismételnie, ugyanakkor mégis csak jó volna csinosítgatni a lakóhelyünket, akárkié is. 

***

De addig is, nagy munkában vagyok, a kiszúróimat rendszerezem. Amire már évekkel ezelőtt kellett volna időt találnom, ugye. V. kidolgozta nekem a "szisztémát", hogyan csináljam, így most egy hatalmas Excel-táblázatba gépelem be a kiszúrók neveit, kategóriákat jegyezgetek... Számos doboz van! Másfél óra alatt egyetlen dobozzal végeztem, azzal, amelyikben az állatos kiszúróim vannak. 

Pár éve 150-re saccoltam az összmennyiséget, s most nevetek magamon, mert jóval több van, a kinézett szekrény nem lesz elég a tárolásukra, több kelle belőle... Úgyhogy most, a nagy cseppekben ablakon ismét kopogó eső zenéje mellett gépelek: papagáj, kicsi, kategóriák: állatkert, madár, Afrika...

2017. augusztus 21.

Olaszautó-találkozó délen

Félelmetes, milyen gyorsan múlik az idő... A minap még húztam a szám, amikor az iskolakezdés nehézségeiről beszéltek a rádióban, és az egyik kedvenc kiszúrókészítőm már Halloween-i (!) újdonságait ajánlotta. Most már tele a helyi bolt iskolás cuccokkal, színes filctollak, tolltartókészletek néznek az emberre, amint belép a kosarakon túlra... 

Munka volt bőven az elmúlt héten, s ma örömmel állapítottam meg, hogy laza hét lesz, mert nincs rendelés, előre lesütöttem a dekorálandó sütiket a kávézónak, éppen szusszanok egyet, mert máris betelt a naptár jövő hétre... Édes panasz ez.

Múlt hétvégén olaszautó-találkozón voltunk, amolyan jótékonysági összejövetelen, ahol a belépési díjjal, és a helyszínen összeadott pénzzel támogattuk - ebben az esetben - a cisztás fibrózisos betegek kampányát, hogy egy Orcambi nevű gyógyszer elérhető legyen számukra Észak-Írországban és itt. A találkozót egy északír tag szponzorálta és szervezte.

Már előző nap lementünk Cork megyébe, s közel Carrigaline-hoz egy Fernhill nevű golf- és country klubhoz csapott motelszerűségben aludtunk. V. nézegetett szállásokat különböző gyűjtőoldalakon, de mindenhol telt ház fogadta: meglepő volt, s még meglepőbb volt a drágaság. Végül itt kaptunk szobát. Mesélte a recepciós, hogy az idén nyáron nem volt panaszra okuk, rengeteg a vendég. Csendes helynek bizonyult, bent van a golfpálya közepén, forgalom zaját nem lehetett hallani, sőt este, amikor vacsora után óvatoskodtunk befelé a kanyargús utacskán a sötétben, nyulak ugráltak odébb a pálya széléről. 

Korrekt volt a szoba az árért, benne a reggelivel, de ami igazán kellemessé tette, az a személyzet volt. Középkorú férfi fogadott minket a recepciónál, este pedig egy még idősebb ember vette át a helyét, aki éppen sétált a kocsijától, kajás zacskót lengetve a kezében, amikor vacsora után beálltunk a parkolóba. Olyan kemény cork-i akcentussal köszöntött ránk (a "you" helyett a bájos, és barátnőnk, a Clare megyéből való Trish által is gyakran használt archaikus "ye"-t mondva), hogy egy pillanatra megijedtem, hogyan fogom megérteni?! S azonnal megkérdezte, kérünk-e teát... Úgy invitált, hogy simán el tudtam képzelni, ha kérek, ott fogja nekem kiönteni a termoszából, vagy a recepciósfülke egyik rejtett zugában pöccenti majd életre a vízforralót, annak ellenére, hogy a szobánkban minden volt a teához. Egyáltalán nem érdekelt utána (annyira), hogy a hátamra csukódik a kissé félrenyaklott WC-fedél, a bácsi kedvessége bőven kárpótolt ezert a kellemetlenségért.

V. főleg azért akart feltétlenül a találkozó közelében megszállni, mert kinézett egy tengerparti vendéglőt, amit a főnöke nagyon ajánlott. Ami sajnos, tele volt aznap este, így az ő ajánlásuk alapján egy, kb. a világvége, egy GAA-pálya és két sövény közé beszorított gasztro-kocsmába mentünk, egy Tracton nevű település közelébe. Keskeny utakon autózva, rókát, macskát megugrasztva kerültünk az Overdraught nevű kocsmához. Nagyon finom volt az elénk rakott étel, igazán figyelmes kiszolgálással, de ami igazán finomnak bizonyult, az a vacsorához rendelt vörösbor volt, amit vaktában választottam. Hoztunk egy is egy üveggel haza, kitartott egész héten, az emlékekkel együtt.

***

A vasárnapi találkozót rövidke, ám igen élvezetes autózás előzte meg. Carrigaline-tól végig az R612-es úton autóztunk az aznapi találkozó helyszínéhez (előző nap is volt jótékonysági autózás, amire mi nem mentünk le a piacom miatt). Micsoda útvonal ez! Az út hamar az Owenabue folyó mellé simul, s a főút és a folyó között csodaszép sétálóút van kialakítva bicikliseknek, gyalogosoknak. Ezen a napos vasárnapi reggelen különösen szép volt, főleg az itt-ott, félreeső öblökben kikötött vitorlásokkal. Meg is álltunk egy kis parknál nézelődni, fényképezni. Nem sokkal később egy roppant kellemes kávézóban pótoltuk ki a motelbeli reggelit, ahol elég gyengus kávét adtak, ellenben ezzel a hellyel, ami a Grumpy and Wise névre hallgatott. Kellemes méretű asztalok, tágas tér és ügyes berendezés... A gyerekeknek előre nyomtatott színezőlapok, kis csészécskékben rajzkrétákkal... sokféle finom reggelivel várták a vendéget, s még a parkolás sem volt gond. Mint mesélte a pincérnő, régebben egy nagyobb vendéglő volt itt, talán ezért is volt a rengeteg nagy asztal, s nem azok az idegesítően kis asztalkák, ahol az ember nem is tudja, hová rakja a tányérját, csészéjét, valami mindig útban van, s még jó, ha az nem a szomszédja könyöke... Egyébként ők is szolgálnak fel ebédet és vacsorát, noha kávézóként hirdetik magukat.

De ideje rátérnem magára az autós találkozóra. Mondhatnám, igazán íresen volt megszervezve. Elvileg egy parkolóban találkoztak a résztvevők, majd 11-kor egymást bevárva hajtottak volna fel a városka végében, a domboldalon, a corki öbölre néző régi erődbe (Camden Fort Meagher). 11-kor, de még fél 12-kor is ott vesztegeltünk, míg páran éppen csak odaintve már eleve felmentek az erődbe (ahová mint kiderült, nem engedték be őket). Előzőleg a kissé öregecske útikönyvemben hiába kerestem az erődöt, mint kiderült, pár éve nyílt csak meg, helyi önkéntesek újították fel, önkormányzati segítséggel, s csak hétvégente és nyaranta van nyitva, nagyobb része még most is felújítás alatt áll.

Azért csak sikerült az autós konvojnak felvergődnie a dombra, s be is bocsátottak bennünket az erődbe. Fent, a katonák egykori gyakorlóterén álltak fel az olaszautók, most már mindegyik büszkén viselte a rendezvény jókora öntapadós logóját. Tulajdonképpen erről szólt az egész: felálltak az autók, az emberek egymás gépeit gusztálták, ismerősök beszélgettek egymással, két kislány buzgón rázott vödörrel pénzt gyűjtött... Néha közénk tévedtek az erődöt  és az éppen folyó katonai kiállítást megtekinteni érkezett turisták, gyerekek. Utána volt elvileg közös autózás is, de azt mi már nem vártuk meg, eljöttünk.

Az erőd nekem nagyon tetszett, a kilátás a corki öbölre leírhatatlanul szép. Az egyik önkéntes megmutatta nekünk, hol horgonyzott egykor a Titanic, mielőtt felszedte az Ámerikába kivándorló szegényeket, s elindult a jéghegy felé. Láttam megérkezni egy hatalmas hajót, a Grimaldi Lines óriási kompját, amely az öbölben méltóságteljes lassúsággal kerülte meg az egykor börtönként szolgáló Spike szigetet, hogy Ringaskiddy-nél beálljon a nagy hajóknak is megfelelő kikötőbe. (Innen megy egyébként a Franciaország felé tartó autós komp is.)

Egyébként alig vártam, hogy elégtételt vegyek George-on, aki múltkor, a Terenure-ban tartott veterán autós találkozón úgy megtréfált: a kezét nyújtotta, aztán kifordított tenyérrel hiányolta, hogy nem volt belevaló süti. No, most készültem. Azóta megjött az Alfa Romeo-logós kiszúróm, csináltam dekorálatlan aprósütit neki(k), s kettőt szépen kifestettem/kihúztam: a fő szervezőknek adtuk őket oda. 

Alig vártam, hogy George is megérkezzen a többiekkel, s amikor láttam megjönni, elrejtettem egy sütit a tenyeremben. Előttem V. lépett oda hozzá, laza kézfogásra, hogy az én odanyújtott kezem már ne lepje meg. Nyújtotta is a kezét szépen, s mire bármit szólhatott volna, szépen belenyomtam a sütit a tenyerébe, haha. Ezt is megértük: elakadt a szava, sikerült meglepnem! Csak nézte a sütit, hogy ezt hogyan csináltam?! Még a dekoráltat is elkunyizta volna. Megérte a fáradozás. 

A piacról maradt csokis stb. szeleteket kiraktam az egyik padra, apránként elfogytak azok is. S míg a sütik fogytak, elindultam megnézni az erődöt. A kávézójuk kiülős része az öbölre néz, fergeteges a kilátás, órákig el lehetne üldögélni ott, a vizet, a hajókat nézve. Egy másik önkéntes mesélte, hogy ellenben ha esik, a felhők leérnek ide a dombtetőig, s akkor bizony nem sok mindenben lehet gyönyörködni... A régi katonai épületeket kiállítótermekké alakították át, főleg katonai tárgyú kiállítások vannak, némelyik privát gyűjteményt állít ki. 9/11-es fotókiállításra nem számítottam, de az is volt, megdöbbentő képekkel. S egy, amelyben a helyi kézművesek, festők holmijait árusítják.

Érdemes benézni mindenhová, a föld alatti régi lőszerkamrába, ahová alagút vezet, s a másik végén csigalépcső visz a felszínre. Nagyon jól fog kinézni, ha minden épületet helyrehoznak majd. Sokféle rendezvényt is szerveznek ide, esküvőre is ki lehet bérelni az erődöt... A weboldala remek, külön érdemes elolvasni névadója élettörténetét. Ő az a férfi, aki kitalálta az ír zászló színeit...

Nos, míg ezt írtam, beesett két rendelés. A laza hetem máris sűrű. Még hogy könnyű hét! Megyek vajat puhítani a tésztához...

2017. augusztus 2.

Emberek között

Az utóbbi két hét sűrű volt, főleg társasági életet éltünk. Először Magaliéknál, V. volt kollégájánál, akit még a Gyárban töltött időkből ismer. Magali és férje Elio nagy családi/baráti összejövetel keretében mutatta be megújított konyhájukat. Jellemző, hogy olyan régen nem találkoztunk, hogy közben született egy újabb gyermekük, Margot.

Az elmúlt 4 hónap alatt új konyhát építettek a régi helyett, kissé megnagyobbítva a házat, s modernizálva a lepukkant, sötét kis lyukat, amit egykor konyhának neveztek. A társaságban családtagok, barátok, régi kollégák (mi) keveredtek, így nem mindenkihez tudtunk odalépni, hogy helló, hogy vagy, hanem odaszorulva az asztal egyik végébe, azzal a két emberrel beszélgettem, akiket ismertem is. Illetve meghallgattam egy séfet, a férj egy barátját, aki elmesélte, milyen sokk volt számára hosszú kihagyás után egy nyüzsgő vendéglő konyháján dolgozni, s hogyan szokott rá újra a dohányzásra, mert - s ezt az én séfkollégáim is mesélték - csak így tudott nyerni magának szünetet a hajtásban...Állítólag ezért donyázik a legtöbb séf, és szakács.

A konyha jó nagyot leharapott a régi, kellemes méretű kövezett udvarból, amibe még egy kerti házikót is beszorítottak. Ellenben a konyha igen klassz lett, rengeteg tárolóhellyel, polcokkal, szekrényekkel, jókora asztallal, az igazi nagy családi vacsorákhoz, a végében hatalmas hűtővel és egy gázos tűzhellyel, egy igazi Rangemasterrel... Sóváran simogattam a még fényes és ragyogóan tiszta gombokat, hogy aztán kevésbé sóvár legyek, mert alaposabban megnézhettem a háromféle sütőt... Egyik sem elég nagy ahhoz, hogy mondjuk, négy tepsi aprósütit beletegyek, mint az én imádott Miele-émbe. A gáz az jó bizony, jobban lehet vele főzni, finomabban lehet állítgatni, mint az elektromosat, de a kicsi sütőkben aligha birkóznék meg egy nagyobb sütimegrendeléssel. Ez a csoda séfnek való, nem cukrásznak.

A társaságban ott volt az építész is, elegáns, magas olasz nő, aki (jogos büszkeséggel) végigmutogatta az átalakított fürdőt/konyhát, s mint aki otthon van, nyitogatta a szekrényeket, s mondanom sem kell, hamarosan az ír építőmunkásokra és kivitelezőkre terelődött a szó. Egy olasz, egy német és egy magyar szörnyülködött közösen. Többek között elmesélte, hogyan kellett megküzdenie velük, hogy egyáltalán komolyan vegyék, mivel a) nő, b) külföldi. Igyekezett igen kemény kézzel fogni a munkásokat, hogy a minőség magas szintű maradjon, s ne az itt jellemző "this will do" hozzáállás győzedelmeskedjék a projekt felett. Muszáj volt elmesélnem, mi milyen boldogok voltunk, hogy a munkáját gondosan végző Róberttel összehozott minket a sors, s milyen kalandjaink voltak eddig a különböző szakikkal. 

***

Aztán jött az AirShow, amit Trish társaságában ültünk végig. Nem is tűnt hosszúnak a 3 óra, amíg a különféle repülők és jetek tették-vették magukat az öböl felett, s bár vittem párnát, azért sikerült kockásra ülni a fenekünket a parti köveken. Szép idő volt, szinte varázsütésre állt el az eső a show kezdetére. Csak néha jöttek felhőcskék, így legalább nem égett le a fejünk, bár volt időszak, amikor egy ernyő védelmében ültem. A hátunkat melegítette a nap, de a tengerről jövő szél hűtött elölről. Talán ez is okozta, hogy V. megfázott, s másnap reggelre  már komoran, dugult fejjel nézett a világba. Mondanom sem kell, hogy a szerdai londoni látogatás idejére teljes erőbedobással náthás lett... S szegényt meg is kínozta a repülés, de utólag azt állítja, mindent megért a látogatás (erről majd később). Főleg, mert a Hokusai-kiállításra már nem is lett volna jegy későbbre, ha úgy dönt, hogy elhalasztjuk a látogatást.

***

Most hétvégén egy zenés-táncos, hejehujás kerti partira voltam hivatalos, amit egy régi kollégám rendezett. Ide már eleve lehangoltan mentem el este, a temetés után. Már az odajutás is kalandos volt, csupa keskeny, vidéki utacska, az út fölé belógó bokrok... Egyre csak kapaszkodott felfelé az út, ide, az egyik hegy oldalába. Csak egyszer tévedtem el. A csodás kilátás miatt megérte, de a parti miatt nem. Mint kiderült, senkit nem ismertem, mert a régi, szintén meghívott kollégák közül csak én mentem el. Főleg azért, mert már megsütöttem azt a tepsi süteményt, amit hozzájárulásként igértem hetekkel ezelőtt, s úgy gondoltam, nem mondhatom le az utolsó percben.

Caroline, egykori kollégám párja egy művészcsalád leszármazottja, az ő mamája házában/kertjében volt ez az évente megtartott zenés buli, amolyan hajnalba nyúló, így volt, aki már sátorral érkezett. A ház igazi bohém lakóhely: labirintusszerű szobák egymásra fűzve, ezeréves cuccok mindenfelé, ősök képei a falon, gyerekrajzok és metszetek tolakodnak egymás mellett, bizonytannak tűnő szörcsögő vezetékek, a mama gyűjtőszenvedélyének jelei a polcokon, sötét drapériák és süppedős kanapék, amelyekre már megágyazott magának néhány vendég... Könyvekkel, képekkel, családi vackokkal telepakolt felületek, ahol lehetett volna nézelődni, ha az embert nem tolja félre folyton valaki, aki már sokkal jobban ismeri a járást... Kényelmetlen volt, na.

Talán öt percet sikerült beszélgetnem Caroline-nal, aki az est egyik fellépőjeként és háziasszonyaként folyamatosan csicsergett másokkal, érthető módon nem velem volt elfoglalva. Egy darabig kerengtem a csodás kertben, egyik kis zug a másikat érte, madarak, gyümölcsfák, amelyeket az unokák és a mama teleaggatott tündérhintákkal, madáretetőkkel, kis lámpásokkal... Egy ideig próbáltam magam hasznossá tenni, citromot szeletelni, vagy egy teásbögrébe kapaszkodva (elvégre vezettem) az előkészületeket figyelni. Aztán - egy rövid beszélgetés után egy másik, hasonlóan kissé gyámoltalanul keringő hölggyel - hazahúztam a búsba. 

Mert ott már várt az egyik szomszéd születésnapi vacsorája a telepen, amire sütiket készítettem, s ott legalább ismertem a legtöbb résztvevőt. Mindenképpen el akartam menni, hogy lássam, hogy undorodik Nigel, az ünnepelt attól, amikor már sokadszor kívánnak neki boldog ÖTVENEDIK születésnapot. Nagyon szenvedett szegény, valahányszor meghallotta az évszámot.... Fura, magának való fickó, könyvelő a lelkem, s nemrég kiderült róla, hogy minden évben szabadságként Montanába megy, lovagolni. Így a vacsora jobbára sztékből állt, és sörökből, Orla pedig, a háziasszony dekorációnak a sarokba egy régi, magas szárú csizmáját tette, s kaktuszokkal rakta végig a vacsoraasztalt (függetlenül attól, hogy tudtommal Montanában nincsenek kaktuszok). Én pedig végre használhattam a cowboy-os kiszúróimat. Amikor Nigel megtudta, hogy megyek, meg is kérdezte a vacsora szervezőjétől: "S Moni hoz sütit?" Egészen meg voltam hatva.

V. ez alatt az eldugult fejét ápolta, s gyártotta a használt papírzsebkendőket, s hősiesen megvárta, míg hazaérek, és elmesélem neki a rendkívül "érdekes" pletyiket és sztorikat, amiket a telepi társaktól hallottam. Hiába, ebben a családban én vagyok a PA., aki mindenkire és mindenre emlékszik, és alkalmanként odasúgja a hasznos infót az urának, ha szükséges. Pl. hogy ki kicsoda, mivel foglalkozik, s mi a neve...

***

A fentiek miatt a szombatom igen furán alakult. Pénteken ugye, a temetésre és a kerti partira  sütöttem. Szombaton délelőtt temetés volt, annak minden borzalmával. Rövidke szertartás búcsúztatta Robint a helyi templomban, aminek temetőkertjében később eltemették. Több vevő is eljött, már akik látták az értesítést a Facebook-on, a Twitteren, és az újságban. (Félelmetes, hogy mennyire rajta tartják a szemüket a halálozási rovaton. Ez is megérne egy külön bejegyzést. Amíg volt újság a piacon, szombatonként, egyből ahhoz az oldalhoz lapoztak, többen is, hogy na, ki halt meg...) 

Robin koporsóján hatalmas rózsacsokor volt. 86 rózsát szedtek a gyerekei azokról a bokrokról, amelyeket az apjuk ápolt-nevelt egész életében a ház körül, s abból köttettek csokrot: egy-egy szál jelképezte évei számát. Robin híres volt a rózsáiról, sokáig minden szombaton kaptam pár szálat Olive-tól, a feleségétől, hogy rakjam ki az asztalokra, de aztán, amikor már kezdtek egyre nehezebben mozogni, s egyre több lett a piac előtti tennivaló, nem szedett több virágot nekem a hosszú behajtójuk mellől.

Sejtettem, hogy nem fogom tudni megőrizni a nyugalmamat (hiába no, öregszem), ezért nem is mentem be a templomba. Kint maradtam Sheilával, aki kicsit késve érkezett, s miután kibőgtem magam, vele beszélgettem, amíg az erősítőből néha-néha elért hozzánk egy-egy szófoszlány. Azt hiszem, nem is annyira Robint sirattam, akinek - ugye - már könnyű, hanem a feleségét, hiszen borzasztó elveszíteni a társunkat, annyi házasév után egyedül maradni. S persze, ilyenkor az embernek saját halandósága is eszébe jut, úgyhogy talán bocsánatos bűn, hogy időnként erőt vett rajtam a bőghetnék, s felszínre törtek azok a nagyon-nagyon borús gondolatok, amik napok óta ott keringtek a fejemben. Sheila elmesélte, hogy nemrég megérkezett - a vártnál kissé korábban - az első unokája, Ethan, s gondoljak bele, ez a világ rendje: egy öreg elmegy, s egy kisbaba megszületik.

A hangulaton nem javított az a nevetséges piaci rivalizálás, a felszín alatti huzavona, ami a temetés utáni, a piac épületében tartott vendéglátás előtt-alatt folyt: ki-mit csináljon, hova álljon, ki vigyázza a parkoló autókat, ki öntse ki a teát, kinek a virágai - és hol - díszítsék az asztalokat, stb. stb. Egymást utasítgatták ide-oda a tagok. Már sejtem, hogy erről fog menni a szó a következő meetingen. De szerencsére a temetésre érkezők ebből mit sem érzékeltek, számukra zökkenőmentesen ment minden, mert nagyon kitettünk magunkért, akkora traktát csaptunk a temetés után a piac épületében, hogy csak na. Megjelentek a helyi politikusok is, megvolt a kötelező kézrázás is, de legalább az elmondható róluk, hogy ők tényleg ismerték Robint, legalább névről, arcról, hiszen évekig nála fizettek szombatonként a pénztárnál.

Olive pedig - ahogy az szokás - ott ült a teázó-kávézó tömeg közepén, néha-néha odament hozzá valaki, megölelték, beszélgettek vele kicsit, míg a gyerekei és az unokája kint, az épület előtt estek át ugyanezen. Egy ír temetés hagyományos ritusai. Aztán, ahogy hallottam, a család átvonult egy italra a szemközti kocsmába, mert ez is szokás, majd onnan vissza, a házhoz, hogy megkezdjék Robin nélküli életüket, míg mi kitakarítottunk, s elosztottuk egymás között a maradék süteményt...

2017. július 27.

Gyász

Robin, a piac könyvelője és egyik alapító tagunk, kiről nemrég írtam, hogy beteg, meghalt tegnap éjjel. Bár sokat volt kórházban, de nem olyan betegségekkel, ami ezt a durva hírt várhatóvá tette volna. Szombaton tiszteletünk jeléül nem nyitunk ki, nem lesz piac. Helyette a temetésre fog készülni a tagság.

2017. július 17.

Élménydús hétvége

Jó hír: Willie még csütörtökön pacemaker-t kapott, jobban van. A piaci sutyorok szerint mintha a család nem tulajdonítana elég nagy jelentőséget kórházi tartózkodásának, de az örökké visszafogottan nyilatkozó Bernadette szerint "it takes all sorts to make up the world", ne gondoljunk emiatt rosszat, bár az eléggé fura, hogy a felesége még mindig nem járt bent nála. 

Valamint 30 eurót csökkent a közös költség. Hurrá. Majd penészlemosóra költöm.

Rossz hír: 20 centtel emelkedett a sütéshez használt vaj ára. S az utolsó hetek piacai, különösen ez a mostani, kritikán aluli bevételt produkált. A négy kenyérből (már csak négy...) egy felet adtam el. A rengeteg megmaradt süteményt ma V. vitte be a kollégáinak. Még össze sem adtam a bevételt (hahaha), egyszerűen nem akarom magam búsítani vele. 

Ezt mondjuk, ellensúlyozza, hogy V. egy régi kollégája révén kaptam sütimegrendelést a Gyárból, az is valami. S megkeresett egy nemrég ide költözött brazil nő, aki igen - hogy is mondjam - luxusszintű gyermekpartik szervezésével foglalkozott Brazíliában, s itt is azt szeretné folytatni, s alkalmasint rendelne tőlem süteményt. Ugyan az ország másik végében él, de mindenképpen velem akar dolgozni. Hogy hogyan, nem tudom, de talán lesz belőle valami. Az Instagram-fotóin igen szép partiasztalokat láttam, ötletes,de talán az én ízlésemnek cukros dekorációban kissé túl dús tortákkal és süteményekkel, néhol egészen kicsi gyerekeknek. 

***

A hétvégén WingFoodFest volt a parton, csirkeszárnyevő-versennyel, kajás sátrakkal, élőzenével s a szokásos tömeggel. Tegnap mi is lemerészkedtünk, de olyan sorok áltak a csirkés sátraknál, hogy végül egy kevésbé népszerű, valamilyen olasz marhafajta húsát kínáló sátornál ettünk szendvicseket. Csirkeszárnyevést csak a város FB-oldalán láttam, ahol éppen az egyik győztest lapogatja a mikrofonos konferanszié. Csak lassan lehetett totyogni a rengeteg ember/babakocsi/póráza végén megriadtan guggoló kutya között, így hamar eljöttünk a promenádról. Ahogy öregszem, úgy érzem magam egyre rosszabbul tömegben.

Egész hétvégén remek idő volt, itteni mércével mérve igen meleg, napos idő, a tenger tükörsima, néhány merész lélek bukdácsolt a vízben, itt-ott száradó fürdőruhák és türölközők lógtak a korlátról. Igazán építhetnének már egy-egy öltözőt, elég lenne mondjuk egy olyan konténer, mint amiben az életmentők ügyelnek. Tudom, tudom, azt valakinek fenn kellene tartania, esetleg nyitni-zárni, mert "beleköltözhetnek a hajléktalanok"... 

Most is egyre melegebb van, tárva-nyitva minden ablak, ajtó, nem érdekelnek a legyek... Hadd járjon a levegő a lakásban! A kerti víztartályból lassan elfogy a víz, most már minden nap meglocsolom egyes növényeimet. Elvileg csütörtökön lesz eső, alig várom!

A repülőnapok jövő hétvégén lesznek - tavaly 140 ezer ember volt lent a két nap alatt (mi éppen elutaztunk). Lélekben el vagyok készülve a tömegre. Idén a rendőrség, a szervezők és az önkormányzat igen informatív és segítőkész szórólapot dobott be, pl. lehet behajtási engedélyt kérni a kocsinkhoz, mert a környező utcákat le fogják zárni vasárnap reggeltől estéig. Amikor piacra megyek-jövök, illetve szombat délután, amikor egy dublini kerty partyra vagyunk hivatalosak, még csak a tömeg, és nem az útlezárás lesz a gond. Arra már rájöttünk, keserves tapasztalat alapján, hogy amikor ilyen napos az idő, legjobb a várost jó nagy ívben kikerülve, délről felmenni Dublinba, mert képtelenség gyorsan átjutni a város amúgy is keskeny, össze nem hangolt jelzőlámpákkal alaposan teleszórt utcáin, s északról közelíteni meg a Dublinba vezető főutat.

Így történt ez szombat délután is, amikor egy régen látott ismerős magyar párral találkoztunk volna Dublinban. Fél ötkor indultunk el, mondván, félóra alatt ott vagyunk. Elvileg. Óra ötvenkor még mindig a városból való kiverekedésen dolgoztunk. Minden pirosnál nyomakodás, araszolás, izzadt háttal vártuk, hogy végre kiérjünk a brayi pokolból. A dugónak főleg az volt az oka, hogy rengeteg kocsi parkolót keresve kerengett a városban. S abból van a legkevesebb... Negyed hatkor úgy estem be a vendéglőbe, míg V. elvitte a kocsit parkolni. 

A férfi egykori lakótársunk volt, még a kezdeti időkből, mára háromgyermekes családapa, nagy sportember, felelős beosztásban... Amikor utoljára találkoztunk náluk (s erről való emlékeim igen ködösek), még csak két igen kicsi gyereke volt. Ez a két igen kicsi gyerek most egy kissé hallgatag nagyfiú és egy csinos 15 éves lány képében ült az asztal másik végén. A harmadik pedig csillogó szemű, beszédes 9 éves, sosem láttuk azelőtt, még képen sem. 

Nehezen hoztuk össze a találkozót, telefonhiba, egymás melletti elbeszélés, de végül sikerült. A szülők nem változtak egyáltalán, így zökkenőmentesen tudtunk beszélgetni. Sokat felejtek, mert emlegettek pár olyan dolgot, ami egyáltalán nem ugrott be, korábbi közös találkozásokról például. 

Kicsit irigykedve néztem Bence fejét, még egyetlen ősz hajszála sincsen! Nem úgy, mint nekem, aki nemsokára még őszebb lesz, mert eldöntöttem, hogy kipróbálom a hajszínezést (nem festést!), s egyelőre ugyan csak itt-ott, de ezüst színűre fogom színeztetni a hajam a legközelebbi vágás alkalmával. Aztán ha tetszik, teljesen ezüst fejű leszek. Vagy nem!

2017. július 12.

A boldogság

... az, amikor tanúi vagyunk, hogy a rigó felfedezi és magabiztosan használja az új kerek madárfürdető tálat, a régi megkopott, itt-ott már eresztő, keskeny, egyáltalán nem erre a célra kitalált, műanyag palántázóedény helyett.