2009. február 4.

A kocsonyakészítés örömei

Megkaptam Macstól az engedélyt, így az ő rally-s beszámolója itt olvasható.

***

Kaptam egy igazolást a fogorvostól, hogy koronáért otthagytam náluk sok pénzt, ami leírható az adóból. Nem a teljes kezelés, tömések, fogkőpucolás, azok nem, de a korona igen. A többit pedig elvileg részben a biztosító állja. Remélhetőleg.

Ma kicsit világvége hangulatom volt, megteremtette a média, mert erősen huhogtak, hogy ma micsoda sokk ült a Dáil-ban (itteni parlament) a TD-k (képviselők) arcán, ugyanis a Taoiseach, vagyis a miniszterelnök bejelentette, hogy 9 % felett van a munkanélküliség. Kicsit elgondolkodtató, hogy mi lesz itt, mert állítása szerint lesz ez még rosszabb is. Ki fog adót fizetni, amikor ennyien állnak oda munkanélküli segélyért, s mindennap hallani, hogy melyik nagy cég dobja be a törölközőt, szűnik meg, küld el embereket. Te jó Ég.

V. mondta a múltkor, hogy ugye, emlékszem még, amikor megjósolt pár dolgot. Megmondta, amikor először rebesgették a recesszió szót, hogy végetért az Aranykor, ami akkor lendült be igazán, amikor mi megérkeztünk. S még jósolt pár dolgot, de ezek ellen kapálódzom, jobb szeretném, ha nem lenne igaza. Nem is írom le őket.

***

A hónak mára itt, a tenger mellett nincs nyoma, de beljebb, a Wicklow-hegységből szép képeket mutattak a hírekben, arasznyi hó van ott, sóhajtoztam is a képek láttán. Hideg volt ma, a madarak sokan voltak az etetőn. Legjobban egy fekete rigó tojónak örülök, ugyanis még gyerekkorából ismerem - vagyis azzal áltatom magam, hogy ugyanarról a madárról van szó. Valami elkaphatta, megtéphette a nyakát kiskorában, mert ott valahogy ritkásabb volt a tolla. Most pedig idejár ez a tojó, nyaka bal felén ritkásabb tollakkal. Szerintem ugyanaz a madár. Talán jövőre több nő ki neki.

Befejeztem a Cornus c. könyvet. Kellemes könyv, sok érdekeset mondott a madarakról, főleg a varjúfélék viselkedéséről, sok, megmosolyogtató, kedves madaras történettel, de nem csinált nagyobb kedvet a madártartáshoz. Úgy értem, Csirke itt tartózkodása és a vele kapcsolatos kudarcom eléggé megmaradt bennem, s hiába igyekezett a hölgy bagatelizálni az etetés, fürdetés, károkozás és folyamatos kakafeltörlés dolgát, ezeket továbbra is nehéz feladatnak tartom. Valamint nincs többemeletes, öreg házam, számtalan helyiséggel, ahol elférnének a madarak. Egy macska, még talán.

***

Tegnap a megbeszéltek alapján visszamentem a hentes bácsihoz. Ott már nagy kék zacskóban várt egy csodás oldalas (elhoztam a felét, nagykanállal eszünk, ugyebár), és annak ellenére, hogy csak négyet kértem, várt még 8 disznóláb. Végül hatot hoztam el, gondoltam, ennyit még be tudok gyűrni a mélyhűtőbe. Ingyen adta a bácsi, alighanem nincs rá kereslet. A sandyfordi hentesnél is ingyen kaptam a velőscsontot egy darabig, aztán már felszámolt érte pár eurót.

Kellemesen elbeszélgettünk arról, hogy a disznóláb milyen finom. Én elmeséltem, mit fogok belőle csinálni, ő elmesélte, hogy régen, amikor az eladandó sonkákat formára igazítva főzték meg, akkor itt-ott melléjük csúsztattak támasztéknak egy-egy lábat, aztán a sonka elkészülése után a disznóláb szolgált lakomaként.

Rémlett valahonnan, honnan, nem tudom, hogy a disznólábat ketté kell hasítani, de mivel a hentes bácsinak nem nagyon ment a dolog, s csak roncsolta azt a lábat széthasítás helyett, így inkább mondtam, ne kínlódjon vele. Akkor még nem tudtam, hogy teljesen szét fog esni az a láb 4 óra főzés után.

Eleddig csak egyszer próbálkoztam kocsonyakészítéssel, de akkor nem dermedt meg a lé, alighanem azért, mert mohó voltam, és túl sok levet öntöttem hozzá. De most erőt vettem magamon, és szorosan követtem a Kóstoló c. könyv leírását. Előtte persze, alaposan végigtapogattam a lábakat, nem maradt ki a szokásos szagolgatás sem. Egészen érdekes és élvezetes volt a disznólábnak azt a részét tapogatni-simogatni, amin járt az állat, a körme mögötti kicsit szőrös, puha részt, mintha egy kissé bőrkeményedős, emberi tenyeret simogatam volna. Utána következett a pörzsölés, gyertyával, mert nem gázos a sütőm. Elég nehézkes volt a dolog. Leforráztam a lábakat, majd megint próbáltam pörzsölni, kapirgálni. A harmadik forrázás utáni kapirgálás alatt már kezdett úgy kinézni az a láb, ahogy emlékeimben, amikor még nagyanyám ténykedését nézhettem csak, a leforrázott disznóhús jellegzetes szagával az orromban.

Nagyi mindig nagy feneket kerített a kocsonyakészítésnek, főleg a húsok pucolásának. Én a harmadik forrázás-kapirgálás után feladtam a dolgot, szagolgattam, és tisztának ítéltem a húsokat. Beleraktam a fazékba, mellé sárgarépa, egy vöröshagyma, jó sok fogkhagyma, és bors, só került. Aztán felforraltam, leszedtem a habját, majd gyöngyözve hagytam főzni 3.5 órán át. Vacsorára megsült a kísérleti kenyér, mire végeztünk az evéssel, a húsok is szépen szétfőttek. Alig bírtam kiszedni őket az edényből, darabokra estek azonnal, hogy hozzájuk értem. A tányérba nem sok került belőlük, gyakorlatilag ott, a konyhapult előtt leszopogattam az érdekes csontokat (milyen sok van belőlük egy disznólábban!). Csak a korábban közéjük rakott lapockahúsból került a tál aljára, arra rászedtem a zöldeket, majd rájuk szűrtem a levet. Végül a bojler kamrácskájában hagytam őket, ott van a leghidegebb a lakásban.

Reggel aztán láttam, hogy a fazék alján maradt lémaradék szépen megalvadt. Ó, az íze! A kamrában keményre dermedtek a kocsonyák, csuda volt, kevéske zsír a tetejükön, rengős, kristályokként széthulló zselédarabok... Ebédkor tobzódtam. Fűszeres Eszter oldaláról vettem a kenyérreceptet, ami még ma reggel is finom foszlós volt. Azt hiszem, ki fogom próbálni a piacra is, csinálok belőle kis vekniket, tojással megkenve, fűszerrel, sóval megszórva, hátha tetszeni fog nekik.


Közben pedig eszembe jutott a macskám, Possum, aki nemsokára 15 éves lesz. Öcsémet kérdeztem a minap, hogy van a macska. Fent él, nagyim házában, a Lővérekben, a pinceablak résnyire kinyitva neki, azon és a pinceajtón be tud menni a folyósóra, ahol a kosara van. Alapon megy a fűtés is az üres házban, nem fázik meg. Apám jár fel etetni - legalább ő is kimozdul kicsit. Possum nagy és nem látszik rajta a kora.

Emlékszem, egyszer hogy megharagudott rá a nagyanyám, mert a macska már akkor is ugyanígy közlekedett a kert és a szobám között, és egyszer kiette mind a 6 tányér kocsonyából a húsokat - ott dermedeztek a kocsonyák a folyosó alacsony asztalkáján, lépésnyire a résnyire nyitott pinceajtótól! Nagyanyám elfeledkezett a macska közlekedő útjáról...

5 megjegyzés:

Erika írta...

Még szerencse, hogy ma kocsonyát ebédeltem, különben szégyen szemre elcsordult volna itt a gép mellett a nyálam. Imádom a kocsonyát, friss kenyérrel és forró teával.
Most már nem csak a sütésnél van nálad az előny. A kocsonya készítés nálunk még mindig apukám feladata.

Névtelen írta...

Én nem szeretem a kocsonyát, de amit leírtál, nagyon jól hangzik. Jó étvágyat hozzá!

gollum

Névtelen írta...

Szia,
még sosem sütöttem kenyeret, de ezt most kipróbáltam. ISTENI lett!!!! Megnéztem az eredeti receptet is, de - pont mint Eszternek - nekem sem volt kedvem a kovásszal bajlódni... Én lenmagot, szezámmagot és sót szórtam rá, de érdekelne, hogy te milyen fűszerrel izesítetted!
Üdv
Gigica

kisrumpf írta...

Ugye milyen piszok jó érzés, amikor sikerül?! Ebből csak fél adagot csináltam - ha elrontom, ne bánjam a kidobandó kenyeret :-). Két cipót sütöttem, mindkettőt megkentem tojással, és az egyiket én is szézámmaggal, a másikat kakukkfűvel szórtam meg, ja és durva szemű sóval. Nagyon szeretem a fűszeres kenyereket.

A kovász még előttem áll... kicsit tartok tőle, hiába mondja Eszter, hogy, nem ördöngősség. Az az eredeti oldal is remek!

Névtelen írta...

A durvaszemű só az jó ötlet, nekem csak finomított volt itthon. Viszont én is csak fél adaggal próbáltam először :)