2009. március 23.

Kedves Emese és Laci!

No, mik is történtek.

Múlt pénteken este elvittük a reptér melletti kocsmába a sütiket a Seal Sanctuary-nek. Teljesen ír volt a rendezvény, mi voltunk ott elsőként, s amikor 8-kor, a kezdéskor eljöttünk, még csak a Sanctuary önkéntesei szivárogtak be a terembe, ahol a rendezvényt tartani óhajtották. Egyiküket sem ismertem, egyikük sem az volt, akivel email-ben megbeszéltem a dolgokat, így otthagytuk a doboz sütit (V. még visszanézett, s állítása szerint a nők le voltak nyűgözve a sütiktől.) Szombaton pedig, akármennyire is siettünk befejezni a kávékuckó takarítását, csak 13.10-kor értünk le a Bray-i tengerpartra, ahol a felgyógyított, aznap eleresztésre odavitt fóka már vígan lubickolt a vízben. Pedig elvileg csak délután egykor kezdték volna a szabadon eresztést, reméltük, hogy ha előtte kis szpícs-et is tartanak, mint legutóbb, elcsípjük még, amint az állat bearaszol a vízbe.

Közömbösséget tettetve elmentünk (kétszer) a Sanctuary által kiállított, megvásárlásra felkínált plüss fókabébik, pólók mellett, ahol a leterített pokrócon ott voltak az én sütijeim is. Nem átallottam belekukkantani a dobozba, hogy mennyi süti maradt előző estéről, hát, volt vagy 30-40 zacskó. A 60-ból. Remélhetőleg lesznek még rendezvények, ahol elfogynak, vagy megeszik őket az önkéntesek.

Délután vendégünk volt, Peti Newcastle West-ből. Nem túl jó hírekkel jött. Ő egy olyan kisvárosban lakik, ahol a lakosság számát megtöbbszörözték a betelepülő külföldiek, akik vagy ott, vagy a közeli Limerick-ben dolgoztak. S most nagyon sokan, gyakorlatilag a város lakosságának fele munkanélküli. Azon kívül, hogy hümmögtünk és elborzadtunk a hallottaktól, nem igen tudtunk jó tanáccsal szolgálni. Végig az járt az agyamban, te jó ég, én mihez kezdenék ebben a helyzetben?! Munkát keres, próbál bizakodó maradni... Kicsit ijesztő, és másképp is hangzik, amikor nem a tévéből, hanem egy ismerős szájából hallani a nehézségekről, arról, hogyan is mennek a dolgok. S még hány ír faluban-városban megy ez?

Petire, szegényre, rátukmáltuk a piacról megmaradt összes süteményt, így nem estünk kísértésbe. Zavarban is voltam, olyan könyveket kaptunk tőle ajándékba, hogy még, neki köszönhető, hogy Gordon Ramsay sztárséf betette a lábát a konyhámba, de erről majd még bővebben máskor.

A sok rossz hír után a rögbimeccs dobott fel, győztek az írek (lásd lent), szerintem az egész ország lélegzetvisszafojtva ült a tévé előtt. Bele sem merek gondolni, milyen forgalmat bonyolítottak le a kocsmák.

Az utóbbi idők legsűrűbb hete aztán a fogorvosnál ért véget, vasárnap délután. Oda rohanvást estem be, mert a rögbisek diadalmenete miatt lezárták a belvárosba vezető utakat (eszembe sem jutott, hogy ilyet mindjárt másnap tartanak nekik!), így kétsaroknyira a rendelőtől kiugrottam a kocsiból, s futva érkeztem meg. S lihegve. Korántsem higgadt arccal.

Természetesen nem fájt, kivéve, amikor az ír asszisztensfiú túl erősen nyomta neki az ínyemnek az elszívót. (Kinyitott, csövektől hemzsegő szájjal pedig elég nehéz kultúráltan arra kérni, hogy ne nyomja már le a torkomon azt az izét, please.) Kértem a doktort, a régi töméseket most ne bántsa, az újonnan lyukas fogaimmal foglalkozzon csak, arra van keret. Mint kiderült, az egyik elég alattomos lyuk volt, két első fogam között alakult ki, "nagyobb, mint gondoltuk", mondta csöppet sem megnyugtatólag a doktornő. Én izzadt háttal tapadtam a székbe, kemény 3/4 órán át, megfogadva, hogy ezután minden este fogselymezek, csak kerüljek már ki innen.

A végén nem úsztam meg a tetemrehívást, mert mint az elefánt, nem felejtenek. Megkérdezte, a fogszabályozást akkor mikor akarnám elkezdeni. Muszáj volt elsírnom, hogy most aligha tudnék hazautazni kéthavonta, bármennyire is örülnétek neki, nem megy. De ha mondjuk, itt lenne magyar orvos, akkor szívesen nekiugrom. (Lehet, hogy jön ki fogszabályzáshoz is értő ember, de még nem tudják.) Az is kiderült, hogy ha nem nyúlnak e későn kibújt fogamhoz, akkor sincs gond, ha engem nem zavar, maradhat így ebben a pózban, mert ilyen vén fejjel már aligha remélhetem, hogy lehúzódik a helyére. A nemrég kibújt bölcsességfogam pedig - ha szerencsés vagyok - majd félretaszigálja az előtte sorba álló fogat, s eltűnik egy régi foghíjam. Más gond nincs, a régi tömések kicserélését pedig majd szeptemberre kértem. Budapesten.

Most már mindent tudtok a szám egészségügyi állapotáról.

***

A nehezén túlesve nagy megkönnyebbüléssel a Gulyás Korner-be mentünk, ahol tobzódtunk mindenféle finom kolbászok, savanyú káposztával töltött uborkák, fűszerek, és tejfölök között. Az Atkins-nak "hála", teljesen felborult a jól bevált étkezési szokásunk rendszere, egyelőre reggelire a máskor csak vasárnapra tartogatt lágytojáson kívül még nem tudtam mit kitalálni. A hűtő máris hiányt szenved olyan Atkins-kompatibilis ételekben, mint szeletelt sajt, paprika, sonka, ellenben tele van olyan zöldekkel, amikre V. fújol. Van még mit tanulnom szervezés terén.

Máskor 10 naponta szoktam nagybevásárolni, most hetente kell majd mennem. Mindig fel tudja borítani a nyugalmamat, ha a rutinban változás áll be, még szoknom kell, hogy gondolkoznom is kell a menün, nem lehet csak úgy, "na, mi van a hűtőben" alapon összedobni ezt-azt vacsorára.

A vásárlás után hazafelé autóztunk, amikor a városi forgatagban elénk került egy csodaszép fekete Maserati, amit muszáj volt üldözőbe venni, mert az uram meggyőződése, hogy a remek autóknak mellé kell kerülni, és felmutatni a hüvelykujjunkat, mint egyik autóőrült a másiknak, kacsintva, hogy emmádöfi! Sokáig üldöztük a kanyargós belvárosi utcákon, s az volt fura, hogy valahányszor meg kellett állni, mert piros lámpa került elénk, az emberek bemutogattak-integettek az előttünk lévő kocsiba. Te jó ég, valami híresség került elénk? Még csak nem is egy dotcom milliomost üldözünk, akiket én csak kedélyesen - merő irigységből - a wanker elnevezéssel illetek? (Hadd ne fordítsam le, nagyon csúnyát jelent.)

Sok kavargás után (melynek során visszakerültünk a fogorvosi rendelő közelébe) kerültünk az autó mellé (ekkorra már azt hittem, az angol rendszám miatt, hogy biztos az egyik menő belvárosi hotelbe tart.) Az uram boldogan mutogat, hogy hahó, emmádöfi! a fickó mosolyogva visszaint, sőt, mutatja, csak utánunk! Az uram újra int, csak ön után uram, közben teliszájjal röhögünk, főleg zavarunkban, s azért is, mert megismerjük, bármennyire nem vagyunk a "szakmában" járatosak: Louis Walsh, számos ír popzenekar "kitalálója" és befuttatója, joviális, kerekded arcú ötvenes ember ült a kocsiban. Olyan világszenzációkat (hehe) köszönhetünk neki, mint a Boyzone, Westlife, Girls Aloud, Samantha Mumba, és hasonlók. Szóval futja miből Maseratira. Hogy utálhatja a mutogatókat, integetőket, vagy mégsem? Hiszen mosolygott, nem vágott fagyos álarc-arcot. S az ír hírességek általában nem rejtőznek álarc és biztonsági emberek mögé. Pl. láttuk mi már Edge-t a reptéren egyszál magában sorban állni kora reggel a londoni géphez.

***

Ma egyébként közel álltam hozzá, hogy előadjak egy hisztis toporzékolást Bray főutcáján. Lementem ugyanis (gyalog, erős szél, fenyegető eső) a bankba, hogy életemben először a csekkjeimet rárakassam a kártyánkra. Az uram szájbarágósan elmagyarázta, hogy is megy ez. Persze, nem úgy ment, zavarba hoztak egy kitöltendő "kispapírkával", ettől annyira lemerevedtem, hogy a két csekk összeadása is hosszú perceket vett igénybe. Miközben szakadt rólam a víz. Aztán csak elfogadta tőlem az ember a csekkeket. Utána a két percre lévő Mermaid Centerbe mentem, ahol egy kötetet akartam megvenni, kisöregek életrajzaival. Jótékonysági célra készült kiadvány, az egyik itteni öregek otthonának lakóitól. Titokban reméltem, hogy megtalálom benne egy volt vevőmet, kinek fotóját két éve az otthont hirdető poszteren fedeztem fel, s kinek a nevét sem tudom, de sűrűn jött szendvicsért még a Londis-ba, ahol dolgoztam. Igazi gentleman volt, a brit légierő kitűzőjével a hajtókáján, Susan mondta is rá, biztos "army man" - egyszer Mikulás-csomagot raktunk a kocsijára, amikor határozottan állította a feldíszített bolt láttán, hogy a Mikulás nem létezik.

A Mermaid Center tévedésből egy másik könyvet nyomott a kezembe, így köszöntem a kedvességüket, és csalódottan távoztam, a hölgy úgy kiáltott utánam, hogy ja, talált még két példányt a kért könyvből, jöjjek vissza. De nem fogadják el a kártyát, készpénz kellene. Ami nem volt nálam. Mondtam, elugrom még elintézni a többi vásárlandómat, s útban visszafelé veszek ki pénzt a banknál. Szépen leballagtam az úton az Anvil nevű boltig, nagyméretű nyulas kiszúróért. Majdnem szemben ígéretes hentesüzlet, no, bemegyek oldalasért. Már levágta a méretes darabot a hentes, amikor rákérdeztem, s ó, borzalom! Kártyát nem fogadnak el.



A szakadó esőben felballagtam megint a dombtetőre a bankig, készpénz kivesz, hentesig visszaballag. Közben ázás! A hentes sűrűn kért elnézést, én pedig csöpögtem a padlójára, s nem akartam mondani, hogy vazze, 21. század, hátkéremszépen! Tudom, hogy pénzbe kerül a kártyaleolvasó fenntartása, de azért mégis. Irgumburgum. Mondjuk, dicséretes, hogy ő nem pénzezik, hanem ül egy hölgy egy kis pénztárfülkénél, akárcsak a Moszkva-téri hentesnél, és ő veszi el a bankót.

A "majdnemhisztimet" végül az váltotta ki, hogy a bolt előtt megadta magát az Anvil-ban kapott papírzacskó, s alig raktam bele az oldalast, elrepedt, szétterítve a dolgaimat a nedves járdán. Úgyhogy nem éppen emberbaráti hangulatban mentem vissza - megint fel a dombon -, a Mermaid Center-be, a könyvért. S ballagtam haza az esőben, közben gyűlt a fülem mögött a hideg eső, kegyetlenül fújt a szél - ha nem fáztam meg, izzadtan, átázva, akkor szerencsésnek tekinthetem magam. Pedig jól indult a nap, szép szivárványok fogadtak a város felé menet, csak aztán a szél fölénk fújta a felhőket, amelyek korábban Dublint áztatták, s onnan kezdve komorra fordult a napom. Mondhatjuk úgy is, hogy baromi naaaagy feneket tudok keríteni minden kis bosszúságnak, úgyhogy magamnak köszönhetem a rosszkedvet. S tudom, miért nem vittem ernyőt? Mintha nem is itt élnék, ahol bármikor eshet.

Nincsenek megjegyzések: