2010. január 26.

Átlagos napok

Nem történik semmi. Nincsen semmi falrengető, amiről beszámolhatnék. V. nagyon kínlódik a Gyárbeli szervezetlenség miatt: az elküldött emberek közül többet megkértek, maradjon még pár hónapig, mert munka van, s nincs rá elég ember... Nem volt eszük elég, felmérni, hogy X számú projektre Y számú ember KELL, nincs mese. Ész nélkül csökkentették az alkalmazottak számát. Úgyhogy most az uram mindenkinek mindenen dolgozik, és módfelett elfoglalt lesz márciusig.

Tegnap nagyvárost jártam, ajándékok után kutatva (amiket meg is találtam, mindent egy helyen, hála a Carroll's ajándékbolt St. Stephen's Shopping Center-be kihelyezett tagozatának :-)). Közben betévedtem a TK Maxx-be, ahol remek kiszúrókat találtam, féláron. Lassan ideje listát csinálnom, mim van, mim nincs. Közben magyarok véletlenül meghallott megjegyzésén vigyorogtam-bosszankodtam, majd hazabuszoztam.

Ami megint kellemes elfoglaltságnak bizonyult, mert lehetett nézelődni, és megállapítottam, hogy innen felülről, minden jónak látszik, béke van és nyugi, mintha recesszió nem is lenne, Howth félszigete is megvan a távolban, s jé, az RTE telepe mellett elbuszozva beláthatok az itteni Szomszédok, a Fair City forgatási területére, ami tele hátulról megtámogatott fél-egész műházakkal.

Jó mulatság volt, lehetett megint szeretni az országot, tiszta szívből, az alatt az óra alatt sem kellett tudomást venni az elszúrt dolgokról. Mint a turisták, nézhettem naivan.

Az mondjuk már meglepett egy csöppet, hogy a LUAS-ról kibámulva három, korábban élénken működő kávézó helyén most lehúzott rólót, To Let, vagy For Sale táblácskát láttam. Rengeteg az üres iroda. De a belvárosban megvan még ugyanaz a nyüzsgés, mint máskor, a sirályok ugyanúgy kiáltoznak a tetők felett, és a napsütésnek sikerült még egy kis tavasz-fílinget is odavarázsolnia a levegőbe.

Apropó, nyílnak a hóvirágjaim a napos fal előtt. Mire az uram csak annyit szólt: "Nem is tudtam, hogy vannak hóvirágjaid"...

***


Ez itt egy madáretető. Nem feltétlenül szarka- és patkánybiztos, de nem akartam kidobni. S ebbe legalább beleszórhatom azokat a magokat, amiket eddig a földre szoktam kirakni. Anna rakta még ki dekorként a kávékuckóban, más képecskékkel, díszekkel együtt felakasztotta ezt is a falra, hogy feldobja egy kicsit a lepukkant konyhát. Távozása után maradtak a dekorok. Aztán egy míting után hallom, hogy az egyik tag az elnökünket kérdezi, ezek miért vannak oda kirakva, s miért nem vesszük le őket. "Na, de miért?" - kérdezte Betty, az elnök, akit nyilvánvalóan nem zavartak a színes kis izé-mizék. "Well, they are not ... relevant." jött a válasz. Aztamindenit. Egyrészt bosszantott, hogy nem hozzám jött oda a t. tag, hogy vegyük le, nem nekem javasolta, hogy más díszekkel díszítsünk, hanem egyből az elnökhöz. Fájt egy csöppet, Anna miatt is, aki nemrég küldött a piacnak lapot, mert nem felejt bennünket - de az általa kiakasztott dolgok "nem relevánsak", vagy mik. Illető tag semmit nem tett a piac feljavítása érdekében, csak a nyafi van.

Szombaton is hasonló eset, Betty jött oda hozzám, hogy az egyik tag panaszkodott, nem kapta meg a meghívóját a február hatodiki nagymítingre. Előtte beszélgetett velem említett tag, de nem szólt, jajdehogyis, miért szólt volna. Pedig feladtam neki is, mint a többinek. Tegnap feladtam a másodikat, szépen ráírva a sarkára, hogy 2. példány, nem bírtam megállni. Nem tudom, mi szükség egymás háta mögött kavargatni a sz*rt, illetve tudom. Legyen belőle ügy, legyen belőle gond, a dögunalmas életünket fel kell valamivel habosítani.

Sose legyek ilyen vénségemre.

***

A kert pocsékul néz ki. A tavaszi virágok már itt-ott tízcentisen zöldellnek, úgy tűnik, a tree fern is túlélte a havat, fagyot. De az egész valahogy szürke és komor, és nyúzott benyomást kelt. Mindenképpen ráfér egy alapos feltakarítás, jó pár cserép megrepedt, szétdobták magukat, valamikor majd muszáj lesz kimennem egy nagy zacskóval, és eltüntetnem a tél nyomait.

***

Szombat este megint Anúna-koncerten voltunk. Jó volt. Szép volt. Megint énekelték a kedvenceimet, az August és a Jerusalem c. számokat. Utóbbinál az énekesek egy része a közönség mellett (s ha teheti, között) sétál fel s alá, amit itt nyekergő lépcsőkön kellett megtenniük. Csak így érhető el az a csodás hanghatás, amitől az dal annyira elbűvülő. Mintha beburkolná az embert ugyanaz a dallam
, ismétlődik és ismétlődik, és közben mintha körbe-körbe forogna hallgatója körül. Neve is van ennek az énekmódnak, de hozzáértés híján nem jegyeztem meg, micsoda.


Volt köztük egy barna hajú lány, ha lehetetek udvariatlan, akkor úgy jellemezném, a legkevésbé mutatós teremtés a többi között, Patrice O'Connor. Egy alkalommal szólót énekelt, és hirtelen olyan erővel jött ki belőle a hang, hogy ellenőriztem a többiek száját, ki énekel helyette? Ki "segít" be? De bizony ő volt, egyes-egyedül. Alig-alig szájmozgással elérte, hogy a hangja betöltötte az egész termet. Nagyon szép volt.

Sajnos, a kórusvezető megint poénkodott, megint sokat beszélt, amitől nekem mindig fészkelődni támad kedvem, nem kell a jópofizás, erőltetett, s nem fogom jobban értékelni a csodás hangjukat, ha a recesszióról értekezik, s lelki masszázst tart arról, hogy hogyan vegyük észre az élet apróbb örömeit. Észreveszem, apám, észreveszem, azért vagyok itt, nem?

Az elöttünk lévő sorban két lány egy lasagna és egy pizza fölé hajolt, csak az első dal közepénél hagyva abba a szósztunkolást. A szósz-szag belepte a termet, de senki nem szólt rájuk. Utóbb kiderült, az egyik énekesnő barátnői voltak, de nem hiszem, hogy a barátság-rokonság bárkit is feljogosít ekkora bunkóságra.

Itt van még egy felvétel:

Nincsenek megjegyzések: