Zajlanak az utolsó napok. Tegnap kicsit habzószájaztam... vagyis nem is annyira, de azért nem voltam boldog. Annak ellenére, hogy múlt héten alaposan megbeszéltük Peter-rel a rendelést (miből hányat?), s a fizetést is (mindezért pontosan mennyi jár?), nem várt reggel boríték a kávézóban. Mély levegő... majd "üzentem" Paco-val (akinek a megtiszteltetés jutott, hogy feleslegesen feltúrja értem a kávézó pénztárgépének környékét), hogy mivel szerencsés módon kedden is a belvárosban lesz dolgom, újra megkísérlem a szállítást reggel. Kérem, a pénz várjon itt. Sms ex-főnökömnek, és Peter-nek is.
Reagálás, netán egy "bocsika", az nem jött. V. rá is kérdezett napközben többször, én pedig mondtam, hogy nem is vártam, hogy reakció legyen.
A napot még tovább "aranyozta" a szállítóember telefonja, ő volt az, aki állította, hogy "visszautasítottam" a rendelt gumikat. Megbeszéltük, hogy ma, délután 2 után itthon leszek, jöjjön. S mint kiderült, nem a megfelelő lakásszámon érdeklődött. Hm...
***
Ma reggel koránkelés, majd a reggeli csúcsban száguldás Dublin északi negyede felé az uram után, Böhömöt vittük a szereldébe. A szó szoros értelmében száguldás, mert az uram megy, ha muszáj. Szigorúan paraszthajszálnyival a sebességkorlátozás alatt (felett), de ment. Ugyan nagyon erőszakos kismalac tudok lenni az úton, s nyomom, ahogy a csövön kifér, ha kell - de nem akkor, amikor szakad a hó, mint ma reggel, s a sárhányótlan autók köpik a képembe a hólevet. Egy pirosnál sikerült sms-eznem a zuramnak (micsoda pontokat szedhettem volna össze, ha elkap egy "garda"!), hogy "lAssabban", így utána már sikerült vele tartanom az ütemet. De egyedül valószínűleg nem merészkedek be a reggeli csúcsba Dublinon át. Főleg nem hóesésben, a néha denevérként navigáló, kivilágítatlan autósok-gyalogosok közé.
Böhöm leadva, kormány átadva az uramnak, s Focissal visszaküzdöttük magunkat a kávézóhoz. Bent köszönés után szídni kezdtem a bicikliseket Amandának, mert volt két gügye is, akik a környezetbe csodásan beolvadó ruhában, kivilágítatlanul csalinkázott a sávok között a hóesésben, s meg akartam vele osztani a felháborodásomat. Vigyorgott, s csendre intett, mert abban a pillanatba kilépett a mosdóból ex-főnököm, aki maga is biciklivel jár...
A gyomrom megbillent kicsit, de zökkenőmentesen csicseregtem vele, több hónapos kihagyás után. Mintha sosem kiabált volna velem a telefonban, most olyan bájjal és udvariassággal beszélgettünk. A szokásos közhelyek, közben kézremegés nélkül sikerült átadnom a számlát, ő pedig kézremegés nélkül törte el az egyik nyulat, mert kapásból leverte szegényt a sütirakás tetejéről, hiába dobozoltam be őket szeretettel. Ott megy 80 cent - ezt gondoltam csak.
Megcsodáltam az új logós szatyrokat, kéztörlőket, amiket most lehet kapni, irigyen végigfuttattam a szemem a megszaporodott szakácskönyvgyűjteményükön - szerintem minden ismerőse minden alkalomra ezt vesz neki. Rémlik, hogy valamikor erről panaszkodott is... Majd próbáltam könnyedén felsorolni utazásunk várhatóan igen izgalmas célpontjait, aztán pát intettem, s huss. Mentem egy kis "retail therapy"-val levezetni a Nagy Találkozás okozta sokkot. Sikerült remek Hello Kitty-s zoknikat vennem a rokon lánykának, szolidan birkás pólókat a testvérének, mindenféle tologatható, kerekes cuccokat öcsém gyermekeinek, és egyéb, frappánsnak vélt ajándékokat a család többi tagjainak. Miss Hall-nak kaptam 100 éves születésnapot köszöntő versikés lapot. Hihetetlen, de ilyen is van. Azt hittem, 80-nál megáll a köszöntő lapok sora, de nem, sőt, a kiszolgáló kislánynak szeme sem rebbent, amikor mondtam, büszkén némileg, mintha az én érdemem lenne Miss Hall 100. születésnapja, hogy mit keresek. Kétféle design is rendelkezésre állt, megvettem őket, hátha a piac úgy dönt, hogy hiába lépett ki februárban közülünk Miss Hall, de egy lapot azért megeresztenek neki.
Aztán kávézás Fionával, akivel a Facebook-on találtunk egymásra. Hozott nekem maga-készítette kovászos kenyeret - remek volt! Lehet, hogy jövőre már Londonba költözik, hogy felpezsdítse az életét, Chelsea-ben tanulna valami művészeti iskolában, egyelőre várja, hogy felveszik-e. Alaposan megbeszéltük egymás patkányproblémáit (az ő kertjükben is vannak), olvasmányélményeinket, s a tanácsára kerülni fogom a Girl with the Dragon Tattoo-t filmformában. Nagyon erőszakos, sötét filmnek ítélte.
Aztán ügetés a LUAS-hoz - vacogtam, megdöbbentően hideg volt az elmúlt napokhoz képest. Az uram hazahozott kocsival, majd ment vissza dolgozni, én pedig vigyázzban ülve vártam a szállítóembert a gumikkal. Meg is érkezett, s kellő felháborodással mutatta nekem, hogy nézzem csak meg, még név sincs az öntapadós szállítócetlin, csak lakásszám, és városnév. "Így nem lehet normálisan szállítani, hát így nem." - háborgott, míg én ellenőriztem, hogy megfelelő gumikat kaptunk-e. Felhívtam a figyelmét az öntapadós matrica alatt lapuló, az alól félig kilógó másik matricára, amin bizony a helyes cím szerepelt - névvel... és német szöveggel... (A feladó eredeti cetlije volt.) "Ó, azt már mi ragasztottuk rá, miután telefonon beszéltünk a feladóval." Madárnak nézett, mert a a helyes címke a helytelen alá volt ragasztva... de ráhagytam, hümmögtem, hogy bizony, nehéz így dolgozni, bla-bla-bla.
Ezek után már kész felüdülés volt bárányos és madárkás sütikkel molyolni a konyhában. A múltkori Gyárbeli megrendelő - első megrendelőm a weblapon át! - megint rendelt sütiket, sőt, egy kolléganője is rendelt ötven húsvéti sütit. Kellemesen elsütögettem, míg be nem sötétedett.
V. jogosítványa kész, holnap átveheti. A hazaviendők-ajándékok halma viszonylag rendezetten púposodik valahol a lakásban. Haladunk. A hűtőből - elvileg - ki kellene ennünk/főznöm mindent, amit lehet, de sajnos, az uram nem rajong a cukkini-tojás-póráhagyma együttesért, ezért most éppen pizzát vadászik magának :-)
Reagálás, netán egy "bocsika", az nem jött. V. rá is kérdezett napközben többször, én pedig mondtam, hogy nem is vártam, hogy reakció legyen.
A napot még tovább "aranyozta" a szállítóember telefonja, ő volt az, aki állította, hogy "visszautasítottam" a rendelt gumikat. Megbeszéltük, hogy ma, délután 2 után itthon leszek, jöjjön. S mint kiderült, nem a megfelelő lakásszámon érdeklődött. Hm...
***
Ma reggel koránkelés, majd a reggeli csúcsban száguldás Dublin északi negyede felé az uram után, Böhömöt vittük a szereldébe. A szó szoros értelmében száguldás, mert az uram megy, ha muszáj. Szigorúan paraszthajszálnyival a sebességkorlátozás alatt (felett), de ment. Ugyan nagyon erőszakos kismalac tudok lenni az úton, s nyomom, ahogy a csövön kifér, ha kell - de nem akkor, amikor szakad a hó, mint ma reggel, s a sárhányótlan autók köpik a képembe a hólevet. Egy pirosnál sikerült sms-eznem a zuramnak (micsoda pontokat szedhettem volna össze, ha elkap egy "garda"!), hogy "lAssabban", így utána már sikerült vele tartanom az ütemet. De egyedül valószínűleg nem merészkedek be a reggeli csúcsba Dublinon át. Főleg nem hóesésben, a néha denevérként navigáló, kivilágítatlan autósok-gyalogosok közé.
Böhöm leadva, kormány átadva az uramnak, s Focissal visszaküzdöttük magunkat a kávézóhoz. Bent köszönés után szídni kezdtem a bicikliseket Amandának, mert volt két gügye is, akik a környezetbe csodásan beolvadó ruhában, kivilágítatlanul csalinkázott a sávok között a hóesésben, s meg akartam vele osztani a felháborodásomat. Vigyorgott, s csendre intett, mert abban a pillanatba kilépett a mosdóból ex-főnököm, aki maga is biciklivel jár...
A gyomrom megbillent kicsit, de zökkenőmentesen csicseregtem vele, több hónapos kihagyás után. Mintha sosem kiabált volna velem a telefonban, most olyan bájjal és udvariassággal beszélgettünk. A szokásos közhelyek, közben kézremegés nélkül sikerült átadnom a számlát, ő pedig kézremegés nélkül törte el az egyik nyulat, mert kapásból leverte szegényt a sütirakás tetejéről, hiába dobozoltam be őket szeretettel. Ott megy 80 cent - ezt gondoltam csak.
Megcsodáltam az új logós szatyrokat, kéztörlőket, amiket most lehet kapni, irigyen végigfuttattam a szemem a megszaporodott szakácskönyvgyűjteményükön - szerintem minden ismerőse minden alkalomra ezt vesz neki. Rémlik, hogy valamikor erről panaszkodott is... Majd próbáltam könnyedén felsorolni utazásunk várhatóan igen izgalmas célpontjait, aztán pát intettem, s huss. Mentem egy kis "retail therapy"-val levezetni a Nagy Találkozás okozta sokkot. Sikerült remek Hello Kitty-s zoknikat vennem a rokon lánykának, szolidan birkás pólókat a testvérének, mindenféle tologatható, kerekes cuccokat öcsém gyermekeinek, és egyéb, frappánsnak vélt ajándékokat a család többi tagjainak. Miss Hall-nak kaptam 100 éves születésnapot köszöntő versikés lapot. Hihetetlen, de ilyen is van. Azt hittem, 80-nál megáll a köszöntő lapok sora, de nem, sőt, a kiszolgáló kislánynak szeme sem rebbent, amikor mondtam, büszkén némileg, mintha az én érdemem lenne Miss Hall 100. születésnapja, hogy mit keresek. Kétféle design is rendelkezésre állt, megvettem őket, hátha a piac úgy dönt, hogy hiába lépett ki februárban közülünk Miss Hall, de egy lapot azért megeresztenek neki.
Aztán kávézás Fionával, akivel a Facebook-on találtunk egymásra. Hozott nekem maga-készítette kovászos kenyeret - remek volt! Lehet, hogy jövőre már Londonba költözik, hogy felpezsdítse az életét, Chelsea-ben tanulna valami művészeti iskolában, egyelőre várja, hogy felveszik-e. Alaposan megbeszéltük egymás patkányproblémáit (az ő kertjükben is vannak), olvasmányélményeinket, s a tanácsára kerülni fogom a Girl with the Dragon Tattoo-t filmformában. Nagyon erőszakos, sötét filmnek ítélte.
Aztán ügetés a LUAS-hoz - vacogtam, megdöbbentően hideg volt az elmúlt napokhoz képest. Az uram hazahozott kocsival, majd ment vissza dolgozni, én pedig vigyázzban ülve vártam a szállítóembert a gumikkal. Meg is érkezett, s kellő felháborodással mutatta nekem, hogy nézzem csak meg, még név sincs az öntapadós szállítócetlin, csak lakásszám, és városnév. "Így nem lehet normálisan szállítani, hát így nem." - háborgott, míg én ellenőriztem, hogy megfelelő gumikat kaptunk-e. Felhívtam a figyelmét az öntapadós matrica alatt lapuló, az alól félig kilógó másik matricára, amin bizony a helyes cím szerepelt - névvel... és német szöveggel... (A feladó eredeti cetlije volt.) "Ó, azt már mi ragasztottuk rá, miután telefonon beszéltünk a feladóval." Madárnak nézett, mert a a helyes címke a helytelen alá volt ragasztva... de ráhagytam, hümmögtem, hogy bizony, nehéz így dolgozni, bla-bla-bla.
Ezek után már kész felüdülés volt bárányos és madárkás sütikkel molyolni a konyhában. A múltkori Gyárbeli megrendelő - első megrendelőm a weblapon át! - megint rendelt sütiket, sőt, egy kolléganője is rendelt ötven húsvéti sütit. Kellemesen elsütögettem, míg be nem sötétedett.
V. jogosítványa kész, holnap átveheti. A hazaviendők-ajándékok halma viszonylag rendezetten púposodik valahol a lakásban. Haladunk. A hűtőből - elvileg - ki kellene ennünk/főznöm mindent, amit lehet, de sajnos, az uram nem rajong a cukkini-tojás-póráhagyma együttesért, ezért most éppen pizzát vadászik magának :-)
3 megjegyzés:
Tsokolom,
tessék jelentkezni egyeztetés érdekében, hogy mikor cserélünk túszokat. vajat, sonkára.:)
H.
Tudod miért szeretem (többek között) az írásaidat? Mert emlékek hadát eleveníti fel. Emlékszem, amikor mi is mentünk V. után. Még Simát is meg izzasztotta, aki nem kispáláyás soför :)). És még most is emlékszem, hogy nevettem Tomka rémült fején, aki az anyós ülésen fehéredő ujjakkal kapaszkodova ült V. mellett.
Ja és életem első baloldali vezetésekor nekem is V.után kellett mennem Dublinon keresztül...azt hiszem csurom víz volt az ülés, amikor kiszálltam. Gondolj bele, egy kis epizód és ennyi emlék...ne csodálkozz, hogy veled kezdem a napot :))
Ja és a félreértések elkerülése végett V. nagyon biztonságosan vezet sokkal felelősségteljesebben, mint az általam ismert sofőrök bármelyike (na jó Tomkát kivéve :)) ), de az is igaz, hogy igen tempósan :)))
Megjegyzés küldése