Ahogy öregszem, úgy fogynak példaképeim, kedveltjeim, néha szíven üt némelyik halálhír, vagy csak bólogatok, hogy igen, szép hosszú élete volt, Isten nyugtassa, de aztán jön egy hír, ami nem ereszt. Ez az ember nem megy ki a fejemből, megsirattam. Sok filmjét láttam, mindig igen jó volt, s nem tudom, miért, talán mert nem tudtam az előéletéről, vagy talán amiért olyan normálisnak tűnt - ha ugyan ide illő és érthető ez a szó -, olyannak, aki ilyen faszságokkal, mint drog, nem foglalkozik, mert ott van neki az Élet, a művészete, a családja, mit tudom én. Egyszerre szomorít el és dühít, ami történt, nagyon zavar. Főleg a három gyerek megléte, akikért az ember, ugye, felelős lenne, s esetleg mérlegelnie kellene, mielőtt hülyeséget csinál.
Na, de ki vagyok én, hogy bírálkozzam. Így csak szomorkodom. Majd elmúlik ez is. De micsoda veszteség, micsoda pazarlás. A Magnolia-ban láttam először, V.-vel és Botonddal, édes Istenem, de jó film az. Aztán a Happiness, ami olyan jó kis gyomorszájon verő film (a pedofil apát alakító színészt azóta sem tudom másképpen elképzelni, mint abban a szerepben, szegényt). Vagy ott volt a Doubt. S Philip Seymour Hoffman abban is mekkora volt. S mennyire vonzó. Nem az a bele a képünkbe, éles arcvonásokkal és penge orral virító vállas férfiszépség, hanem amolyan nehézkes, puha mackó, amelyik simán belegyalogol a képbe, végigtapos az ember szívén, hogy aztán magában motyogva távozzon, miután tönkretett minket. Igazi mackós sárm.
Remélem, sosem fogom elfelejteni a filmjeit. A Jóisten nyugtassa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése