2016. december 28.

Totemállataink sorozat - beszerezzük Martinát

Arra gondoltam, hogy totemállataink kapcsán elmesélem, hol jártunk, amikor megvettük őket. S közben elmesélem egyes útjainkat. 

A blog és néhány fotó idézte emlék szerint 2011-ben jártunk a Grossglockner mellett, vagyis a Hochalpenstrasse-n, mégpedig hazafelé jövet. Másfél évvel korábban hiába próbáltunk oda elmenni áprilisban, még zárva volt a sok hó miatt. Így egy évvel később, késő szeptemberben, Münchenben, amikor félúton Gabi barátnőmnél aludtunk, valahogy szóba került a Grossglockner, s Gabi mondta, meglepő, ugyan közel van, de még ő sem járt ott. Mire V. lelkesen, hogy mi lenne, ha most elmennénk, hármasban. Gabi a kedvünkért kivett egy szabadnapot másnapra, egy napba belefér, induljunk. 

Odafelé menet egy is üdülőfalucskában kávéztunk egy aprócska fogadószerűség teraszán, ahol - emlékeim szerint - egy fiatal pincér szolgált ki bennünket, névtáblája szerint Efraim: magyarul szólított meg minket, amikor meghallotta a beszédünket. Gyakorlaton volt ott, ha jól emlékszem. 

A Grossglocker mellett vezető Hoshalpenstrasse ugye, egyirányú, hatalmas kapun kell áthajtani, ott lehet befizetni az útdíjat, ott nyomják az ember kezébe a térképet, brosúrát, aztán huss, lehet egyre feljebb kapaszkodva autózni, ámulásra késztető hegyek között. Még volt hó, rengeteg, sok fénykép készült, igen tetszett - nekem különösen hiányzik a hó Írországban -, no, és a hatalmas csúcsok..! Fent, a Pasterze-gleccserre néző szállóban ebédeltünk, emlékszem az ablakon át ellőtt képekre, vagy ahogy áthajolva a korláton nézegettük a jókora, piros lábú, élénksárga csőrű madarakat, amelyekből egy évvel korábban már láttunk párat. A vendégek által ledobált kaját ették, s volt egy mormota is... Túrázni is lehet, természetesen, egy az épületbe ágyazott kapun át lehet megindulni a hegyoldalban, akár csak egy séta erejéig, de ilyesmire idő rövidsége miatt nem vállalkoztunk. Gleccsertúrázókat fényképeztem, aprócska pöttyök voltak csak a gleccser elszíneződött felszínén (ami a friss űrfelvételek szerint még jobban visszadott azóta).




Gabi túrázós típus, mesélte, milyen jól szervezettek/felszereltek a hütték, mesélte, merre kirándultak már. Csodálatos lehet. Egy olyan embernek, mint nekem, aki szerint a helyi parkban tett két kilométeres séta is már valami, elképesztő, hogy itt emberek túráznak, s ott is éjszakáznak! Nahát! Milyen szép is lehet egy ilyen hütte előtt üldögélve nézegetni az éjszakai eget...

Valahol, valamelyik kanyarban, már lefelé, fenyvesek ölelte úton fura szag csapta meg az orrom, erős alkoholos szag, az én oldalamról, mondtam V.-nek, valami lehet a kocsival, álljunk meg. Gabi is szimatolt, mi lehet ez? Alaposan körbeszaglásztuk az autót mindhárman, találgatva, próbáltuk mozgatni a kerekeket, amikor egyszer csak megvilágosodásom támadt: s valóban, kinyitottuk a csomagtartót, s kiderült, hogy a bűnös a kocsiból éjszakára ki nem pakolt csomagból jött, az egyik barátunktól kapott házipálesz (szerencsére a kevésbé jól sikerült típusból) ömlött ki Böhöm csomagtartójában, mert a csinos (és elfektetett) palack dugója kirúgta magát... Orrfacsaró volt az erős alkoholos szag. A maradékot ott kiöntöttük, némi megkönnyebbüléssel, hogy nem a kocsinak esett baja...

Amikor el kellett döntenünk, hogy akkor most merre tovább, melyik a rövidebb út München felé, V. teljesen fellelkesedett, hogy menjünk haza "egy kis" kerülővel, s mutassuk meg Gabinak azt a bizonyos 100/111-es utat, amin Magyarország felé autóztunk másfél évvel korábban, az milyen csodálatos, az olasz-osztrák határon... S hogy a végén már többsávos út vár, gyorsan haladhatunk... Kicsit aggódtam, mert nekem elég nagynak tűnt ez a "kis" kerülő. S az is volt, mert már kezdett sötétedni, mire odaértünk, mutattuk Gabinak a kis fogadót Dobbiach mellett, ahol találkoztunk szintén ír, sőt, a megyénkből való autóval, tulajdonosai is ott aludtak akkor éjjel.
 


Itt kényszerítette nem is annyira gyengéd erőszakkal a vacsorázókat refrénként elhangzó kakukkolásra a szórakoztatásul kirendelt bőrgatyás zenész dalolás közben... Itt ébredtem fel hajnalban arra, hogy száll fel a vastag köd a völgyből, s mint egy puha, habos paplan önti el a fogadó melletti mezőt... Ahonnan az ablakon át az ágyból a Dolomitok csúcsait nézhette az ember, csak óvatosnak kellett lenni az ágyból való fotózással, nehogy belelógjon a képbe az erkélykorlát alatt száradó néhány alsónemű...




Az biztos, hogy nagyon későn értünk haza Münchenbe, s a többsávos főúton már sötétben haladtunk, át a Brenner-hágón, rengeteg kamion között... S meg kellett állni tankolni, még a német határ előtt, mert Böhöm bizony nagyétkű volt. Kufstein-ben találtunk egy benzinkutat, a várat nem is láttuk a sötétben, de az biztos, hogy itt vettük Martinát. Mivel a birka családi totemállatunk, igyekszünk minden meglátogatott országban szert tenni egy birkára - már ha akad. Martina a "fiú" és "lány" változatban, polcon felhalmozott, különböző méretű, Európa majdnem minden benzinkútjánál megtalálható tucatplüssök közé tartozik, tulajdonképpen azért vettük meg, mert ő volt az utolsó a megüresedett polcon. A kutyának sem kellett, ugyanis az egyik lába rövidebb, mint a másik. Kis testi hibás. Ha egy határral odébb vesszük meg, már német birkaként emlékeznék meg róla, de így osztrák a lelkem, s Martina lett a neve, mert V. emlékei szerint valahol ott láttunk egy Aston Martint, s az akkor még kultkocsinak számított, mára valahogy kiszerettem belőle.

Ez a kirándulásunk volt egyébként az, ahol Svájban, a Four Pass útvonalat autóztuk végig, bekukkantva Liechtenstein-be (mert ott sem aludtunk még), hogy aztán a vágyva vágyott Stelvio-hágón át Olaszország északi részén keresztül autózva Magyarországra érjünk. A Passo della Novena-nál, a Szt. Gotthard-hágó közelében láttunk egy csapat birkát, bájos, fekete-fehér, zoknis állatokat, de sajnos, olyan nem volt plüss formájában sehol. Így lett helyette Martina.
 

Még azon is elviccelődtünk, hogy Martina igazi hegyi birka, így, felemás hosszúságú lábakkal magabiztosan ballaghat a hegyoldalban, ha Dél-Tirolban szeretne túrázni.


 

Nincsenek megjegyzések: