2017. október 25.

Viharok után

A hétvégén a Brian nevű vihar riogatott bennünket. Nagyon sok esőt hozott, de nem annyira vad szelet, mint Ofélia. Meglepő módon ez a kevésbé vad szél emelte meg, s döntötte el a kis fóliasátramat, amiben még ott hervadoznak a termésüktől megfosztott paradicsomnövények. (A termésből pár napja lett rizses lecsó, nagyon büszke voltam a saját paradicsomokra, még akkor is, ha az ablakpárkányon értek be...) A telepen két fa dőlt ki, rokkant meg, és néhány nagy ág szakadt le, ezeket igen sietve felaprózták, s eltakarították a kertészek. Brian itt a felettünk lévő utcában döntött ki egy fát, más kárt tudtommal nem okozott a városban.

Múlt péntek éjjel, és éppen a piac ideje alatt esett legjobban az eső, ehhez képest nagy volt a forgalom, néhány utolsónak befutó vevőnek köszönhetően pedig alig maradt valami a pultokon. A kávékuckóban is szép volt a bevétel, az emberek inkább leültek teázni, újságot olvasni, mint hogy hazamentek volna a szakadó esőben. Az új, kiváncsiságból kipróbált sós karamellás barnatésztám módjával fogyott csak, minden másnak sikere volt, még az ezúttal rendesen beárazott Halloween-ra készített sütijeim is vevőre találtak. Úgy döntöttem, nem szívbajozom, a hatos csomagért elkértem a 6 eurót.

Amin meglepetve mosolyogtam, hogy ketten is megkérdezték, hogy a múlt héten a kávé mellé felszolgált sütiből lehet-e venni, van-e eladásra kirakva. Mert az milyen finom volt, és mennyire elegáns... Kérem szépen, egy Mary Berry-féle, roppant egyszerű, ún. hűtős sütiről van szó, vagyis olyan tésztáról, amit az ember kikever, kedve szerint ízesít, kövérkés hurkát sodor belőle, folpackba, vagy sütőpapírba hentergeti, s berakja a hűtőbe, hogy keményre dermedjen. Aztán fél centi vastagságú szeletekre kell vágni, s kisütni. Ennyi. A fondorlat csak annyi volt a részemről, hogy némi szárított, és cukorral finom porrá darált levendulavirágot raktam bele, s egy keveset levendulaolajból is. (Limarának van egy levendula ízesítésű sütije, az adta az ötletet, s nekem volt egy kis zacskónyi, még Aniz által, Albuquerque-ből ajándékba hozott bio levendulavirágom, kifejezetten sütéshez, egy olyan kávézóból, ahol mindent ezzel ízesítenek.)

Maradék, lila színű dekorcukorba hentergettem a hurkákat, így szép lila szélű, enyhén virágillatú, amúgy elég egyszerű kinézetű kerek sütiket kaptam. (Hurrá, nagyon aggódtam, hogy túllövök a célon, és szappanillat- és íz lesz belőle...)

Ez a lila cukorbevonat nagyon megfogta őket... Mindig azon töröm az agyam, milyen sütivel rukkoljak ki a kávékuckóban, erre kiderül, a legszimplább teszik nekik legjobban!

***

Amúgy most a nagyjából kipakolt kissszobából írok, mert vészesen közeledik a festés ideje, remélhetőleg tényleg sikerül megejteni november elején. Kilenc dobozban (még mindig) a kiszúrók, a számgép, a hatalmas vasalós kosaram és két megpakolt könyves szekrény van még a szobában. S a penészes mennyezet/falak. Háziurunk sokadszorra is megpedzegette az új management company-nál a terasz/fal kijavítását, de valami azt súgja, nem lesz változás. Még a nyamvadt parkolási engedélyeket sem küldték meg, holott már október elejére esedékes lett volna.

Kint a nappaliban a kevéske rendelkezésre álló helyen dobozok egymáson... Nagy lélegzetet véve kidobtunk több évfolyamnyi, polctámaszként használt National Geographic-ot, sőt, kis híján odáig jutottam, hogy a féltett és jobbára szentimentális okokból őrzött videókazettáim is majdnem a recikálós kukában végezték. Aztán hamar eszembe jutott, hogy köztük vannak családi felvételes kazetták is, azokat nem tudnám pótolni, mint a filmeket, de nem álltam neki szétválogatni őket, mert ha leülök a doboz mellé, sosem végzünk a pakolással. Így is meg-megakadtam, régi vackok, iratok váratlan felbukkanásakor. Igyekeztem mindent úgy pakolni, hogy ne kapjon raktárjelleget a nappali, de elkerülhetetlen a felfordulás. Amit lehet, berakunk a nagy ebédlőasztak alá, a könyvszekrényeket pedig egyszerűen csak kiürítjük, és betoljuk őket a szoba közepére. Aztán mehet rájuk egy nylon, és kész. Remélem, Róbert megértő lesz, s nem kér teljes szobakiürítést, mert akkor csöppet meg leszünk lőve...

Amúgy sűrű sütésekkel és hosszas dekorálásokkal telnek a napok, hogy minél több tök-szellem-denevér-koporsó sütit tudjak eladni...

***

Pár hete láttam egy filmet, amiről igen keveset tudtam, de mivel francia (és belga) film volt, és én elfogult vagyok a francia filmekkel szemben, elmentem, egyedül, mert Trish, hűséges moziba járó társam, már régen nem ér rá ilyesmire a sok munkája, és az elhúzódó munkanapjai miatt. (Zárójel: miért szeretem a francia filmeket? Mert úgy általában szép kerek történetük szokott lenni, gyakran a történet hozzám hasonló emberekről szól, vagy legalábbis megeshetne akár velem is, valamint franciául beszélnek, mely nyelvet csakis messziről, de igen kedvelem... Ifjabb koromban az összes francia filmet megnéztem, amit kis városkánk klubmozija leadott, de az egész rajongásom oda vezethető vissza, hogy az első film, amire egyedül mentem el, kiskamasz koromban, az egy Truffaut-film volt.)

Szóval elmentem erre az angolul Heal the Living címet viselő filmre, ami röviden egy szervadományozás története. Baleset ér benne egy fiatal fiút, ennyi az előzetesből azért sejthető, s az ő szívét fogja majd megkapni valaki más...

No igen, de addig? Erről csak spoileresen tudok írni, de muszáj. A film nemcsak azért jó, és drámai, és megrendítő, mert részesei vagyunk két család agóniájának és a szervátültetést intéző/végző/szervező emberek mindennapi munkájának, hanem mert olyan részleteket is megtudunk erről a folyamatról, amit eddig csak az érintettek tudtak. A fiatal orvos, akinek nincs vesztegetnivaló ideje, a még sokkban lévő szülőktől kell megszereznie az engedélyt a transzplantációhoz. Hogyan teszi? Hogyan piheni ki a munkahelyi stresszt? Hogyan kezelnek egy szervdonort? Hogyan és kik döntenek a szervek adományozásáról, mármint hogy pontosan kinek jut a szerv? Hogyan értesítik a beteget, hogy eljött a nagy nap? Hogyan készül fel rá? Hogyan szállítják a szerveket? Mintha egy dokudrámát láttam volna. Nincsenek benne a főleg amerikai filmekre jellemző kapkodó vágások, libbenő köpenyvégek, magasba felcsapó zene, Vészhelyzethez illő rohangálás, s véres kendők az üres műtő padlóján... mégis olyan feszültség hatja át, akaratlanul is összeszorult az öklöm, míg néztem, annyira kellett drukkolnom: Ugye, sikerülni fog? Ugye, odaérnek időben...? Nagyon szép és felemelő film.

S olyan képi megoldások vannak benne, hogy néha elakadt a lélegzetem. A fagyos, villanyoszlopok szegélyezte út és a végtelen zöld szántóföld lassú átalakulása hullámzó tengerré... A fiúk hajnali szörfözése... A tenger hullámainak lassú áttűnése emberi alakokká, dolgaik után siető emberekké... A tömegből kiváló arc, majd alak követése a kamerával... olyan hosszan, olyan sokáig, hogy az emberben felmerül, most, MOST fog történni valami ijesztő, valami tragikus... Egy anya, ahogy megy a kórházi folyosón, éles neonfények között, kopog a cipője, hosszan megy, hangos a kopogás, szinte rákiálltanék, csendesebben! Ez egy kórház...

Utánanéztem, a film Szívvel és lélekkel címmel ment Magyarországon, nagyon tudom ajánlani, mert ugyan nem könnyű film, de igen megkapó. Legalábbis engem nagyon megfogott.

Nincsenek megjegyzések: